A Balkán Európa viharsarka – mondta több mint száz éve Goluchovszki gróf, a Monarchia közös külügyminisztere. Ez a megállapítás, sajnos, ma is helytálló. Ezért különösen időszerű és tanulságos Juhász József Volt egyszer egy Jugoszlávia című könyve, amely gazdag tényanyagával, az események, adatok bőséges ismertetésével megkönnyítheti a hazánk déli határán túl zajló véres háborúk hátterének megértését. A búcsúzó XX. század eseményeit tárgyaló kötet egyben kiváló alkalom arra is, hogy eltöprengjünk: miért nem sikerült békét teremteni mindmáig az itt élő és sokat szenvedett délszláv népek között.
MÉLY MEGOSZTOTTSÁG. A magyarázat leginkább a múltban rejlik; abban, hogy e népeket történelmük, tradícióik, vallásuk, nyelvük megosztotta. Ez pedig gyakran fegyveres konfliktusokhoz is vezetett. Az első világháborút követően a sok belső viszállyal küszködő első jugoszláv állam önállóságának hamar véget vetett a második világégés. A németek az 1941. évi angolbarát puccs megtorlásaként Jugoszláviát hadüzenet nélkül megtámadták és megszállták. A zsákmányból juttattak Olaszországnak, Bulgáriának és Magyarországnak is. Megteremtették “a korszak legellentmondásosabb politikai képződményét”, a horvát usztasa államot. Vezére Ante Pavelic volt, a modern kori délszláv történelem legvéreskezűbb alakja – olvashatjuk -, akinek uralma alatt kiirtották a zsidókat, megsemmisíteni szándékoztak a szerb lakosságot, és kegyetlenül leszámoltak az antifasiszta horvátokkal is.
Az idegen megszállók azonban nem sokáig ülhettek babérjaikon, mert megkezdődött a Balkánon mindig is nagy hagyományú gerillaháború. A Tito által vezetett és a föderatív jugoszlávizmust, az antifasiszta népfrontpolitikát hirdető partizánok álltak a fasiszta megszállók elleni harc élére. Idézet a Titóval közel sem rokonszenvező Churchill emlékiratából: “A partizánok Tito vezetése alatt kicsavarták a fegyvert a németek kezéből. Nem félemlítette meg őket semmiféle véres megtorlás.” Rooseveltnek 1943 októberében pedig azt írja: az ellenség több mint huszonöt német és nyolc bolgár hadtestet vetett be ezen a hadszíntéren, jelentősebb eredmény nélkül.
A partizánháború a fasiszták csúfos vereségével végződött és a világháború befejezése után a kommunisták vezetésével létrejött a hat köztársaságból álló szövetségi állam, amely mindenben a szovjet példát követte. De ez sem tartott sokáig, mert Tito szembeszállt az országát ízig-vérig függő helyzetbe hozó Sztálin akaratával. Az addig példa nélküli szakítást a Szovjetunióval a lakosság túlnyomó többsége támogatta.
És itt tegyünk egy kis kitérőt: a szerző Titót a XX. századi délszláv történelem egyik legnagyobb formátumú, egyben egyik legellentmondásosabb alakjának tartja, továbbá autokrata politikusnak, diktátori teljhatalommal, fejedelmi udvartartással, és szinte a sztálinizmust meghazudtoló személyi kultusszal. Ez a megítélés azonban meglehetősen egyoldalú, Tito ugyanis a század egyik különösen jelentős, a világpolitikára is hatást gyakorló, karizmatikus politikusa volt. Államférfiúi nagyságát jelzi, hogy képes volt ellenállni kora két leghatalmasabb diktátorának, Hitlernek és Sztálinnak. Ami pedig nem csekélység: a nálunk (is) évekig az “imperializmus láncos kutyája” jelzővel illetett Tito a történelemben először – és félő, utoljára – megteremtette és megvédte a föderatív alapon szervezett Jugoszláviát.
Tito halála után a kiújuló belső viták, a megold(hat)atlan utódlási gondok, majd a Szovjetunió összeomlása és a gyökeresen átalakult nemzetközi környezet meggyorsította Jugoszlávia felbomlását, és polgárháborúkra vezetett. Közülük a 43 hónapig tartó és sok áldozatot követelő boszniai harcoknak 1995-ben a NATO kéthetes intenzív légi csapásai vetettek véget.
NYUGATI APÁTIA. Az újabb NATO-akciónak, a Koszovó miatti mintegy tízhetes, súlyos károkat okozó bombázásoknak most “ünnepeljük” az első évfordulóját. A mérleg meglehetősen kétes és vitatható. Ami azonban bizonyos: e fegyveres akciók hatalmas pusztítással, de csupán mérsékelt eredménnyel jártak. Bár öt volt jugoszláv köztársaságban állomásoznak jelenleg nemzetközi békefenntartó csapatok, még sincs béke az olajfák alatt. A NATO-hatalmak is kezdenek belefáradni a rendteremtési kísérletekbe, és egyre kevésbé hajlandóak ezekre “pénzt, paripát, fegyvert” áldozni. Jól ismerjük a latin szentenciát: Historia est magistra vitae, vagyis a történelem az élet tanítómestere. Talán éppen a Balkán történelmének tanulmányozása óvhatta volna meg a felelős nyugati politikusokat a költséges és kockázatos kalandoktól. De még most sem késő! –
