nevet lehetne adni annak a site-nak, amelyre a magyar kormány a gazdaság növekedési elképzeléseit rakja fel. Ilyen honlap ugyan még nincs, ám nem kizárt, hogy hamarosan lesz. Mindenesetre biztató, hogy a kormánynak már volna mit pakolnia rá. A miniszterelnök ugyanis a tőle megszokott magabiztossággal ismertette az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) rendezvényén, hogy új, átfogó nemzeti fejlesztési tervet készít a kormány.
Várhatóan a legnagyobb magyar, Széchenyi István nevét viseli majd e program, s az autópályáktól kezdve a lakásépítésen át az információtechnológiáig minden fontos területen választ próbál adni a globális gazdaság kihívásaira.
A reformkorba visszamerengő név – bármilyen történelmi nagyságra utal – nem szerencsés, még ha szebben cseng is, mint a New Deal. A lényeg azonban nyilvánvalóan nem ez. Sokkal inkább az, hogy valójában mennyire teremti meg a feltételeit Magyarország versenyképességének a globalizálódó világban.
A nagyszabású bejelentések mögött azonban ellentmondásos folyamatok zajlanak: a Sulinet-programot – amely például évekkel előzte meg a lisszaboni uniós elképzeléseket az iskolák világhálóra csatlakoztatásáról – éppen a hivatalban lévő kormány fékezte le, világos példát statuálva arra, hogy még a saját értékrendjével teljes összhangban álló programot is képes pusztán politikai megfontolásokból megfojtani.
A gyorsított autópálya-építés ügye is elsősorban a közbeszerzési eljárás mellőzésének szándéka miatt kap olyan ellenzéki bírálatokat, amelyek amúgy méltatlanok volnának.
A nemzet felemelkedését célzó átfogó programok – s itt talán helyénvaló a reformkori párhuzam – csak akkor működhetnek, ha valóban széles társadalmi egyetértésen alapulnak, és biztosítható, hogy kivitelezésük több parlamenti cikluson átíveljen. A magyar kormány felelőssége most az, hogy ne csak programokat dolgozzon ki, hanem teremtsen összhangot is körülöttük.
Ez pedig csakis párbeszéddel lehetséges. –
