Korunk divatos műfaja az emlékirat. Így az sem meglepő, ha a nálunk is jól ismert Josef von Ferenczy 80. életévén túl vállalkozott memoár írására. Ám azt sajnálattal tapasztalhatja az olvasó, hogy a médiapiac e meghatározó egyénisége, aki szenvedélyes magyarnak, hű németnek, lelkes európainak vallja magát, meglehetősen szűkszavúan idézi fel saját kalandos életének fő eseményeit. Ez kár, mert bizonyára nem volna tanulság nélküli felvázolni: hogyan is jutott el egy Kecskeméten született, jó, de elszegényedett családból származó fiatalember addig, hogy médiabirodalmat alapítson Németországban.
Ha nehezen is, de kibányászható a könyvből e rendhagyó karrier előzménye és néhány állomása is, bár a háttér, az indítékok és főleg a körülmények többnyire homályban maradnak. Így is megtudjuk azonban, hogy hősünk Pestre költözve hamar tanújelét adta kiváló üzleti érzékének. Sok mindenbe belekezdett, mivel úgy látta: a harmincas években rengeteg lehetőség van a vagyonosodásra, ezért az időt nem szabad az iskolában elfecsérelni. Több próbálkozás után reklámügynökséget alapított, beszállt a filmüzletbe. A háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, hamis iratok gyártásában, s segített az üldözötteken is. A háború után visszatér az üzleti életbe, de 1948-ban néhány hónapra ő is megtapasztalta az “ávó vendégszeretetét”. Szabadságát visszanyerve sietve Ausztriába disszidált, majd 1951-ben áttette székhelyét Nyugat-Németországba, Münchenbe.
Ott kezdődött sokban rendhagyó karrierje, amelynek egyik jellemző vonása az, hogy a tömegkommunikáció politikaformáló szerepét felhasználva, az ellentétes nézeteket valló politikusokat egy asztalhoz ültessen és tevékeny párbeszédre ösztönözzön. E nemes cél jegyében hoz létre különböző fórumokat a hatékony eszmecserék ösztönzésére, áll ki a hidegháborút felváltó békés egymás mellett élés politikája és politikusai mellett. Jó személyes kapcsolatokat épít ki korának csaknem minden jelentékeny német és osztrák vezető államférfijával, de magyar közéleti személyiségekkel is. Emellett sohasem szorítja háttérbe szakmai ambícióit sem. Nem kis büszkeséggel állítja: “A hatvanas évek elejétől már több mint 60 film állt mögöttem és az akkor harmincmilliós német olvasótáború magazinok anyagainak felét is én szállítottam, de nem hanyagoltam el a filmgyártást, könyvkiadást sem.”
Mivel azonban itt és most ez nem a reklám helye, tárgyunk nem Ferenczy üzleti és kapcsolatteremtő képességének méltatása, hanem könyvének ismertetése, bírálata. Röviden szólva ez a nehezen áttekinthető, kissé kusza szerkezetű munka meglehetősen félresikeredett, kortörténeti dokumentumnak is szegényes, fogyatékos. Valójában arról szól, hogy érdemes szerzője hogyan vélekedik a történelem és saját kora, Európa és szülőhazája számos kis és nagy eseményéről, gondjáról. A nem túl lebilincselő történetfilozófiai eszmefuttatások mellett szó esik itt a magyarok őstörténetéről és a monarchiáról, a Habsburgokról és a kiegyezésről, Trianonról és a labdarúgásról, no meg sok másról. A fő baj azonban az, hogy e szerfelett szubjektív fejtegetések meglehetősen érdektelenek, nélkülözik az eredetiséget, az újszerű megközelítéseket. Némelyek erősen vitathatók, mások elfogultak, egyoldalúak vagy éppen elcsépeltek, szokványosak. (Ha valakit e témák érdekelnek, jobban teszi, ha ez irányú ismereteit a megfelelő szak- és tankönyvekből szerzi meg.) Ez a fiaskó természetesen nem érinti Ferenczy rokonszenves hitvallásának érvényességét a bizalom alapjára épülő dialógusok, barátságos eszmecserék fontosságáról mind a hazai, mind a nemzetközi politikában. –
