csavarhatnánk ki a szólásmondást a pécsi Mizo körül kialakult nehézségeket figyelve. A baranyai tejfeldolgozó vállalat a magyar vállalkozások állatorvosi lovának – ebben az esetben persze stílszerűbben állatorvosi tehenének – tekinthető.
Üde színfoltnak számított akár még egy évvel ezelőtt is a Baranyatej-csoportból átalakult vállalkozás, a tejpiacon az egyetlen jelentősebb magyar tulajdonú cég. A szocialista gazdálkodási múltat levetkőzve, friss imázzsal és tőzsdei bevezetéssel a Mizo esélyes volt arra, hogy a piac meghatározó szereplője maradjon. Multinacionális tulajdonban levő konkurenseihez hasonlóan, a pécsiek is a növekedésre helyezték a hangsúlyt, sok pénzt fektettek a marketingbe és a reklámba – úgy tűnt, hogy a nemzetközileg bevált módszerek Baranyában is meghozzák a sikert. Nemcsak a tejtermelő gazdák hittek a Mizóban, akik a korábbi partnereik helyett a “messziről jött embereknek” adták tejüket, hanem egy nagy bank is. Egyszóval a piac ráharapott az üzletre. És sokaknak beletört a foga, mert a Mizo fizetésképtelenné vált.
Utólag lehetünk okosak, s mondhatjuk: kiszámítható volt a kudarc, hiszen a hazai tejpiacon olyan éles a verseny, hogy jelenleg nem lehet a napi tejtermékekkel profitra szert tenni. A sikeresek speciális tevékenységgel – joghurtkultúrák, sajtok és hasonlók – érnek el nyereséget, amellyel kompenzálják a hagyományos termékkörön elszenvedett veszteségeiket. Ráadásul a háttérben ott vannak a multinacionális anyavállalatok, akik bírják szuflával, s a piaci részesedés megszerzéséért akár éveken keresztül elviselik a veszteségeket a mérlegben.
Velük szemben a Mizo, mint általában a hazai vállalatok, tőkehiányos volt mindig is, nem jutott pénz azokra a fejlesztésekre sem, amelyek révén a nagy nyereséget hozó termékek előállítására képessé vált volna. S persze veszteségek folyamatos finanszírozása is nehézséget okozott a tulajdonosoknak. Ennek ellenére bízott benne mindenki, hogy a Mizónak sikerül megerősödnie és nemcsak talpon maradnia, hanem sikeres vállalattá válnia.
Ebben persze továbbra is lehet bízni, de most a pesszimisták kerültek többségbe, szemben a korábbi időszakok optimista túlsúlyával. A gazdák, akik korábban az ország távoli csücskeiből is szerződést kötöttek a pécsiekkel, most futnak a pénzük után, s régi beidegződéseiknek megfelelően állami segítségért kiáltanak. A legrosszabb, amit a kormány tehetne, az lenne, ha beavatkozna. És ebből egyenesen következik, hogy a legbölcsebb kimaradnia az egész ügyből. A gyámkodó állam hamis ideáljától egyszer és mindenkorra meg kell válni, gazdasági kérdésekre a piacnak kell választ találnia, gazdasági problémákra önállóan kell megoldást kidolgozniuk az üzleti élet szereplőinek.
Igaz, hogy az állami intervenció a legfejlettebb gazdaságokban sem ismeretlen, sőt, néha – de valóban csak a legritkább esetekben – legitimitása is lehet az ilyen beavatkozásoknak. Japánban például a kilencvenes évek végének pénzügyi válságára dollár százmilliárdokba kerülő állami beavatkozás volt a gyógyír, elkerülendő a gazdaság teljes összeomlását. Annak ellenére, hogy sokan – főként Amerikából – már e beavatkozást is elítélték, és szintén sokan szkeptikusak a mai napig a terápia sikerét illetően, ilyen esetekben jogos lehet az állam szerepvállalása. (Vesd össze a magyarországi bankkonszolidációval.) Németországban is lehet találni példát kormányzati szerepvállalásra a gazdasági problémák megoldásában, de míg az eddig másfélezer milliárd márkát felemésztő, a keleti országrész felzárkóztatását szolgáló Aufbau Ost programot legitimnek lehet tekinteni, addig a Holzmann építőipari társaság állami segítséggel végrehajtandó szanálását a politika szerepzavaraként lehet csak értékelni. Arról már nem is beszélve, hogy Gerhard Schröder kancellár egy olyan vállalatot húzott ki a bajból, amely kisvállalkozások sorát – vagyis egzisztenciákat a német szociáldemokraták számára olyannyira fontos új középből – tette tönkre dömpingáraival.
A Mizo kálváriája mindenkit elszomorít, s talán még inkább együtt lehet érezni azokkal a gazdákkal, akik puszta létükben váltak fenyegetetté a baranyai vállalkozás fizetésképtelensége miatt. Segíteni azonban csak magukon tudnak, már amennyiben termékük piacképes. Ha nem, akkor senki nem fog nekik segíteni. Kivéve, ha választási szempon-tok indokolják. Kész szerencse, hogy az időszak közepén járunk. –
