Sokan úgy vélik, régen túljutottunk azokon a keserves időkön, amikor akár 30-40 százalékos kamatot is vállalnunk kellett egy-egy banki hitel felvételekor. Pedig kirívóan drága kölcsönök manapság is vannak a piacon, csakhogy igen nehéz kideríteni, valójában mennyit is fizetünk értük. Könnyen előfordulhat, hogy abban a csalóka érzésben ringatjuk magunkat: kedvező kamatú hitelt vettünk fel – némi költséggel megspékelve. Ám korántsem biztos, hogy e kellemes érzés reális alapokon nyugszik.
ZAVAROS KÉP. Annak kiszámítása, hogy milyen mélyen kell a zsebünkbe nyúlni, ha a hitelünket vissza akarjuk fizetni, elvileg nem ördöngösség, mert a hitelnyújtók tálcán kínálják az éves kamatszinteket, és gyakran a törlesztő részleteket tartalmazó táblázatot is. A különféle jogcímen felszámított banki költségek azonban némileg zavarossá teszik a képet. A tisztánlátáshoz más információ is szükséges. A hitelek valódi díja – amely tükrözi, hogy igazából a kölcsönösszeg hány százalékát teszik ki együttesen a kamatok, valamint a különféle kezelési és egyéb költségek – és a bankok által nyilvánosságra hozott puszta éves kamat között ugyanis gyakran óriási szakadék tátong. Az eltérésnek egy átlagpolgár aligha tudna utánaszámolni, de szükségtelen is elmélyedni a kamatszámítás rejtelmeiben. Ezt már megtették azok a szakemberek, akik megalkották az úgynevezett teljes hiteldíj-mutató (THM) modelljét. A konkrét hitelféleségeknél kiszámított THM-ek kamatnak ugyan a szó klasszikus értelmében nem nevezhetők, arra viszont alkalmasak, hogy két bank ajánlatát összevessük, vagy egyszerűen csak eltöprengjünk: megéri-e mondjuk mosógépet venni olyan hitelre, amelyet azután 30 százalék “felárral” kell visszafizetni, vagy ésszerűbb lenne mégis inkább a mamához fordulni egy olcsóbb családi kölcsönért. Ráadásul a mama még mértéktartóbb hitelezőként sem járhat rosszul, ha például 12 százalékot fialó betétszámlája helyett helyezi hozzánk a pénzét.
A tét egyáltalán nem kicsi. Sokat elárul annak a néhány hitelféleségnek a példája, amelyet lapunk nagyító alá vett. Akár több százezer forintos kölcsönök igényelhetők például áruvásárlásra. E virágkorát élő banki szolgáltatásnak már az éves kamatai is meglehetősen magasak, 25-28 százalék körül mozognak, ám minden terhet rápakolva az eredeti kölcsönre, a törlesztés során kifizetett “felár” akár a 47 százalékot is elérheti. A hitelpiac fiatal termékeként kelletik magukat a fedezet nélkül felvehető személyi hitelek, ezek összege több millió forintra is rúghat. Attól tartva, hogy pénzüknek esetleg bottal üthetik a nyomát, a bankok ezeknek szintén megkérik az árát: a 24-30 százalékos éves kamatok és a felszámolt néhány százaléknyi bankköltségek valójában 33-40 százalékos díjakat takarnak. Az autóvásárlást finanszírozó bankok már jóval szolidabbnak tűnő, gyakran 15 százalék alatti éves kamatokkal dolgoznak, ezzel szemben 24-27 százalékkal kell díjaznunk a pénz használatát, mire a törlesztés végére érünk. Az éves kamatok és a teljes hiteldíj-mutatók közötti ordító különbségek kialakulásában azonban nemcsak a különféle címen felszámított banki költségek a ludasak. Gyakran maguk az ügyfelek is megfeledkeznek arról, hogy a tartozásuk – a törlesztésnek köszönhetően – egyre kisebbre zsugorodik, így a fix összegű részletekben mind magasabbra kúszik a kamat mértéke.
KISKAPUK. A tisztánlátásnak mintegy két éve megvannak a jogszabályi feltételei, ám a kiskapukat ezúttal sem sikerült becsukni. Egy 1997-es kormányrendelet elvileg segédkezik abban, hogy az ügyfelek megfelelő ismeretek birtokába jussanak: a jogszabály szerint ugyanis a bankok üzletszabályzatának, nyilvános tájékoztatójának és ajánlattételének “feltűnő módon” tartalmaznia kell a THM-eket. A bankok viszont rendkívül leleményesnek bizonyulnak a “mű” – a fülnek eredeti változatában nem igazán tetsző – hangszerelésében. Két évvel ezelőtt, az inkriminált kormányrendelet megjelenése nyomán harapódzott el például az a szokásuk, hogy a riasztónak tűnő magas kamatok helyett lényegében változatlan, ám sokkal ügyesebben megfogalmazott feltételekkel – alacsonyabb kamattal plusz csip-csupnak tűnő párszázalékos költséggel – kínálják hiteleiket, s e trükköt ma is alkalmazzák. “A számviteli előírások nem tiltják, hogy ezzel az ügyes fogással kedvezőbb színben tüntessék fel a hitelek feltételeit” – tudtuk meg Seregdi Lászlótól, az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) főosztályvezető-helyettesétől.
REJTETTEN. A bankok láthatóan annak érdekében is mindent elkövetnek, hogy a jogszabályi előírásoknak ugyan eleget tegyenek, ám az ügyfelek számára legalábbis megnehezítsék a THM megismerését. Az általunk átböngészett, személyi vagy gépkocsi-vásárlási kölcsön felvételére buzdító tucatnyi újsághirdetésnek például egyikében sem volt feltüntetve e mutató. Az óvatosabb bankok legfeljebb egy THM-információs telefonszámot adnak meg, több pénzintézet pedig úgy próbál meg kibújni közzétételi kötelessége alól, hogy külön nyomatékosítja a szövegben: hirdetése nem minősül nyilvános tájékoztatónak vagy ajánlattételnek. Nos, mi engedtünk a kedves invitálásnak, és felhívtuk a hirdetésekben megadott bankinformációs telefonszámokat. Ennek során csak a gépkocsi finanszírozók vizsgáztak jelesre, a többi hitelféleségnél viszont csupán az esetek felénél tapasztaltuk, hogy a banki ügyintézők hezitálás nélkül megadták a szóban forgó mutatót. Nem állt példa nélkül a “hívjon egy óra múlva” kezdetű reakció, sőt jelentkezett a telefonvonal túlsó végén olyan hivatalnok is, aki – mit sem sejtve kormányrendeletben rögzített kötelességéről – ez idáig nem hallott a THM létezéséről. Egy kedves hölgy pedig azt közölte, hogy a konkrét jelzőszám nagyságát nem tudja megadni, de szívesen elárulja a kiszámításához szükséges képletet. Sokkal kedvezőbb tapasztalatokat az áruvásárlási kölcsönöket népszerűsítő prospektusok átböngészésekor sem szereztünk: a szórólapok is gyakran diszkréten hallgatnak a THM-ről.
Mindez komoly jogsértés, bocsánatos bűn vagy valahol e kettő közötti vétség? A kérdést egyelőre kinek-kinek magának kell eldöntenie, és a választ nyilván esete is válogatja. A hatóságok mindenesetre elég szűkszavúnak bizonyultak, amikor a véleményüket próbáltuk megismerni. A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség például még nem vizsgálta, hogy a bankok vajon kellőképpen gondoskodnak-e a teljes hiteldíj-mutatók nyilvánosságáról. A Gazdasági Versenyhivatal sem kutatta ez idáig, hogy tisztességes-e a pénzintézetek magatartása e téren. A kontrollban leginkább illetékes ÁPTF viszont időről időre górcső alá veszi a bankok működését, aminek keretében a THM kiszámítását és közzétételét is ellenőrzi. Konkrét tapasztalataikat azonban hivatali titokként kezelik, mindössze annyit árultak el, hogy amikor hiányosságokra bukkantak, meghozták a szükséges intézkedéseket. –
