Öt esztendőre eldőlhet november 14-én, hogy északkeleti szomszédunk, Ukrajna – Oroszország után Európa második legnagyobb országa – meg tudja-e őrizni állami függetlenségét.
A dolog lényegét tekintve erről szólt ugyanis az elnökválasztás első menete november első vasárnapján, s akkor végleges döntés nem született. Leonyid Kucsma, a hivatalban lévő elnök – aki korábban egy szovjet rakétagyártó üzem igazgatója volt, a birodalmi széthullás utáni abszurd változások egyik szimbólumaként az ukrán szuverenitás őrzője és így a Nyugat reménysége lett – győzött ugyan az első körben, de nem tudta megszerezni a szavazatok 50 százalékát. Így második menetre kerül sor, amelyben az ukrán bolsevikok vezére, Pjotr Szimonyenko lesz az ellenfele.
A BIRKÓZÁS FOLYTATÓDIK. Kucsma győzelme valószínűnek látszik. Ám, az arányok egyáltalán nem mellékesek, miután az ország függetlenségéért folytatott birkózást távolról sem lehet lezártnak tekinteni. Már csak gazdasági okok miatt sem. Ukrajna földgázbehozatala Oroszországból érkezik. S az orosz oligarchia legjobb úton van afelé, hogy ukrán “testvérkéitől” elragadja az ország ipari infrastruktúrájának legértékesebb díjait.
A sápadt ukrán reformmozgalom egyik kiválósága, Oleksandr Lavrinovics ezt a viszonyt azzal a hasonlattal fejezte ki, hogy “az orosz ragadozók húsevők, a mieink csak vegetáriánusok”.
A történelmi okok azonban ennél sokkal nyomósabbak. Ukrajna mindössze nyolc esztendeje független állam. Évszázadokon keresztül része volt a cári, majd szovjet birodalomnak. Amikor a második világháború után Lengyelországot Sztálin követelésére “eltolták Nyugat felé”, Ukrajna részévé váltak olyan területek, ahol ez a birodalmi kötődés nem évszázados, hanem csak másfél emberöltőre nyúlik vissza. Ez fokozza az ország megosztottságát, törékenységét és csökkenti ellenálló-képességét egy erősödő orosz birodalmi rekonstrukciós áramlat nyomásával szemben. Igaz, a függetlenség és bizonyos értelemben az oroszellenesség bázisának tekinthető Nyugat-Ukrajnán kívül az ország keleti részén is élnek függetlenségi hagyományok, amelyek a cári időszakban és a szovjet hatalom első éveiben kudarcba fulladt lázadások nosztalgikus emlékeiből táplálkoznak.
A mostani két választási menet időszaka azonban inkább egy másfajta, nagyorosz birodalmi nosztalgiának kedvez. Moszkvában az orosz Duma többsége felállva ünnepelte Lukasenko fehérorosz diktátort, amikor az “a Nemzetközi Valuta Alap csirkefogói előtti térden kúszás abbahagyását és a büszke és szabad orosz és bjelorusz nép egységének gyors helyreállítását” követelte. Ezt, a szaporodó jelek szerint napirendre került uniót még Szolzsenyicin is egy eljövendő ukrán döntés előképének tekinti. Szerinte a nagyorosz gondolat birodalmi magva “az a forró érzés, hogy a három szláv nép, oroszok, ukránok és fehéroroszok egyetlen egységnek tekintik magukat. A láthatáron kirajzolódó orosz-fehérorosz újraegyesülés a történelmi keletszláv hagyomány szerencsés folytatása.”
Ez nem tekinthető pusztán egy hatalmas orosz írói egyéniség látomásának. Sokkalta inkább az eljövendő orosz történelmi fejlődés egyik reálisan lehetséges változata.
Méghozzá sorsdöntő változat. Az amerikai politika egy évtized óta a szovjet birodalmi összeomlás legfontosabb elemének éppen Ukrajna szuverenitását tartja. Annak idején Brzezinski, Carter elnök hajdani nemzetbiztonsági főtanácsadója, és mindmáig az amerikai politológia egyik legbefolyásosabb alakja ezt így fogalmazta meg: “Oroszország Ukrajna nélkül megszűnik birodalom lenni. Egy alárendelt, majd végül alávetett Ukrajnával azonban automatikusan birodalommá válik.”
JÓ LESZ SIETNI. Egy ilyen fejleményre még Washington is világpolitikai fordulatként tekintene. Közép- és Kelet-Európáról nem is beszélve. Már az egyre közeledő orosz-fehérorosz egyesülés is Lengyelország és a NATO határáig tolja előre az újjászületőben lévő birodalmat. Ukrajna esetleges jövőbeni behódoltatása esetén ennek a hatalmi változásnak a terhe közvetlenül ránehezedne Magyarországra, Szlovákiára és Romániára, előre nem felrajzolható közvetett változásokat gerjesztve mindenekelőtt az Európai Unió egyébként is halogatásra hajlamos keleti kiterjesztési stratégiájában.
Azt, hogy Leonyid Kucsma feltételezhető győzelme valóban feltartóztatja-e ezt az erősödő sodrást öt esztendeig, senki sem tudja megválaszolni. Egy dolog bizonyos. Jó lesz sietni. Washingtonban is – de az Európai Unió bürokráciájának íróasztalai mellett különösképpen. –
