Nem szokványos jelenség, hogy egy kétszeres József Attila-díjas filozófus, esztéta, aki “mellékesen” az Akadémia rendes tagja, sőt méltán elismert – szigorú, de igazságos – kritikus is, gyakran kirándul a szövevényes nemzetközi pénzügyek világába. S az is szembeötlő, ha számos magvas újságcikk mellett immár a második ilyen témájú sikerkönyvét írja meg. A hírnév persze kötelez, és ha a suszter nem marad a kaptafánál, többet és mást várnak el tőle, mint a hivatásos (hivatalos?) szakemberektől.
Nos, ezt a kívánalmat Almási nagyjában és egészében teljesítette. És ez sem akármi! Ügyesen elkerülte a hasonló szakmunkák nehézkes, tudálékos stílusát. Sőt, a hétköznapi, de még a parlagi szavak, kifejezések használatától sem tartózkodik. A profán, de mindig szemléletes megfogalmazások azonban sohasem lépik túl a jóízlés határait, miként az olvasáshoz kedvet csináló, szórakoztató, szellemes tanmesék sem. Ilyen például a Mese az aranyról, Kitérő a yuppie életformáról, A Nagy Buli és így tovább. Bár a bonyolult pénzügyi, tőzsdei manőverekről szóló példák már bizonyos szakismeretet is feltételeznek.
Ennyit a – közel sem lényegtelen – körítésről. A lényeg mégiscsak az: mi volt a szerző szándéka, miben ad ez a könyv mást és újat a számos hasonló munkához képest? Almási e tekintetben óvatos. Talán (ál)szerénység okán megjegyzi: “Arra teszek kísérletet, hogy legalább számba vegyem azokat a kérdéseket, melyeket az ezredév hozott magával, s melyek mélyen beleszólnak majd a millennium utáni életünkbe. Nincsenek válaszaim, olykor a kérdéseim is naivak.” Ez az önvédelem lehet jogos, de inkább felesleges. Mégis itt helyes megjegyezni: a szerzőnek a globalizációról szólva csaknem mindig az újkapitalizmus pénzügyi rendszere jut az eszébe. Ez a részrehajlás ugyan jelentősen leszűkíti a globalizáció majdnem parttalan témáját, de nem válik érdemi mondandójának kárára.
ISMÉT A NAGY A SZÉP. De menjünk tovább. Nem is oly rég sokan hangoztatták a “kicsi a szép” jelszó érvényét. Mostanra azonban felváltotta ezt az új lózung: a big is beautiful, vagyis a globális pályán csak a nagy cégek versenyképesek. Ezt bizonyítja a pénzintézetek, nagyvállalatok “házasságának”, összeolvadásának számos példája. A góliátok a gazdaságban tisztességtelen előnyben vannak – írja Almási. És ez az előny az olyan óriási országokra is érvényes, mint az Egyesült Államok, Japán vagy Kína. Majd azt állítja: “Amerika nemcsak a hidegháborút nyerte meg, de – egyelőre legalábbis úgy tűnik – a kapitalizmuson belüli rendszerversenyt is.” Ugyanakor úgy véli, a hidegháború utáni globális új világban Amerika elvesztette azt a pozícióját, hogy erőből irányítsa a világ gazdasági folyamatait. Az indok: “A globális világ megy a maga útján, menetébe nem lehet beleszólni.” Más oldalról támasztja alá ezt az egyébként vitatható tételt az a ma már sokak által hirdetett felfogás, hogy a globális pénzvilágban nem érvényesül a piac önszabályozó szerepe, nem működik a láthatatlan kéz mindent elosztó, elrendező “ügyessége”. “Ha pedig így van – és ez fontos következtetés – az új kapitalizmus Ťrizikótársadalomť, a köznép ebben tipródik, az elit ebből él. Ez a társadalom több időzített bombán ül, de közben úgy érzi, a legnagyobb biztonságban van.” E biztonságérzés egyik fő támasza a globális világ hatalmas vívmánya, a mindent átfogó infoipar, amely azt a hiedelmet kelti a közemberben, hogy ma már mindenről mindent tud(hat)unk. Ez óriási tévedés – hangsúlyozza a szerző -, mert egyfelől “halálra vagyunk informálva, másfelől agyon vagyunk bombázva felesleges és értelmetlen információkkal. Eközben egyre kevesebbet tudunk a miértekről, mert az üzletileg, politikailag releváns információk továbbra is rejtettek vagy titokzatosak.” (Ne csak a Kennedy-gyilkosságra gondoljunk, hanem a számos, sohasem tisztázott hazai közéleti botrányra is.)
EURÓPA HÁTRÁNYBAN. A sok szép és bölcs fejtegetés mellett bizonyos kétkedéssel fogadható Almásinak az a nézete, hogy a globalizáció következtében a pénz- és reálpiacok közötti verseny új szakaszába érkeztünk. “Eddig úgy volt, hogy a pénzvilág ül az újkapitalizmus parancsnoki székében, most viszont ismét a reálszféra kap – egy időre? – vezető szerepet” – írja. Félő azonban, hogy ez az üdvözlendő új trend még várat magára. A másik vitatható vélekedése: az Európai Unió minden jelentős gazdasági potenciálja ellenére Amerikával szemben fennálló hátrányát csak nagyon nehezen tudja ledolgozni – ha egyáltalán le tudja. Ezzel összhangban a szerző szerint az unió keretei között nem oldható meg a pénzpiaci folyamatok szabályozása. Kételyeit hangoztatja továbbá a közös pénz, az euró bevezetésének eredményességét illetően is. Mondhatjuk erre: persze lehet eső, lehet hó, mégis bízzunk benne, hogy az egyesült Európa előbb-utóbb lehagyja az Egyesült Államokat.
Mindent összevéve Almási Miklós ismét hasznos és okos könyvet írt. (Ezért is időszerű lenne felfrissített példákkal a második kiadás.) Végkövetkeztetése is igaz és tanulságos: a globalizálódás az újkapitalizmus szakítópróbája. E sokszereplős, s a mi bőrünkre menő játszmában pedig minden korábbinál nagyobbat lehet nyerni, de veszíteni is. Különösen akkor, ha még egy krach is benne van a pakliban. –
