Feledve az első, 1994-96-os csecsen háborúiban elszenvedett kudarc keserű leckéjét, Moszkva e napokban már Groznij, a csecsen főváros kapujáig erőszakolta a második háborút. Az orosz offenzíva eddigi mérföldkövei: 200 ezer civil földönfutó és rakétákkal szétlőtt falvak. Amikor Chris Patten, Hongkong hajdani brit kormányzója, az Európai Bizottság külügyi illetékes új tagja megjelent Moszkvában és felajánlotta az Európai Unió közvetítését, azzal küldték haza, hogy Oroszországnak nincs szüksége külföldi közvetítésre. Hiszen, úgymond, egy szuverén állam belügyéről van szó.
NEM EGYFORMA MÉRCÉVEL. Persze, a morálisan nagyon is elfogadható humanitárius intervenció politikájának a döntéshozók soraiban nincs egyetlen, mégoly elkötelezett híve sem, aki akár csak álmodni merne arról, hogy Oroszországgal szemben bármikor alkalmazni lehetne ennek a politikának az elveit.
Bezzeg Koszovóban, amely legalább olyan integráns része (méghozzá mind a mai napig) Jugoszláviának, mint amilyen Csecsenföld Oroszországnak, nemcsak egyszerűen alkalmazták a humanitárius intervenciót. Tudván, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország és Kína vétója lehetetlenné teszi a szerb szoldateszka öldöklésének világszervezeti áldással történő megfékezését, a NATO egyszerűen átlépett a világszervezeten. Csak a maga háborújának befejezése után kapcsolta be azt a békefenntartás megszervezésébe. Most hír érkezett arról, hogy a koszovói amerikai kontingens katonái számára egy külön “luxustábort” hoznak létre. Felmérték ugyanis, hogy hosszú lesz a kényszerű koszovói jelenlét és gondoskodni kell arról, hogy “a fiúk” a maguk rezervátumában otthon érezzék magukat.
A harmadik példa a távoli Kelet-Timor, ahol szó sem lehetett legitim indonéz szuverenitásról, az 1975-ös megszállást (a kényszerhelyzetben lévő Ausztrália kivételével) egyetlen ország sem ismerte el. Mégis addig késleltették a beavatkozás megszervezését, amíg az indonéz hadsereg és a helyi milicisták végrehajthatták a felégetett föld politikáját. Olyan sikerrel, hogy az ENSZ-erőket vezető ausztráliai csapatok parancsnoka a múlt héten azt panaszolta: “Az emberek egyszerűen eltűntek, a hegyek is üresek. Valahol lennie kell hatszázezer embernek.”
Mindhárom példa a humanitárius intervenció politikájának feloldhatatlan csapdahelyzeteiről beszél. Kezd kiderülni, hogy ezek mögött a nemzetközi kapcsolatok jelenlegi szervezeti formájának talán legmélyebb válsága áll. Az, hogy az állami szuverenitás és az emberi jogok védelme – a nemzetközi kapcsolatok két sarkfontosságú normája – egymásnak ellentmond. Az ENSZ pedig alkalmatlan mai állapotában ennek az ellentmondásnak a feloldására.
A kaliforniai egyetem jogi fakultásának vezetője “Az új intervencionizmus – kutatás egy igazságos nemzetközi jog után” című tanulmányában azt írja, hogy “az ENSZ-alapokmány az országon belüli erőszakot belügyként kezeli, mert abból a ma már elavult alapelvből indul ki, hogy a nemzetközi biztonságot fenyegető lényeges veszélyek forrása az államok közötti erőszak”. A dilemma egyben a Biztonsági Tanács, az ENSZ legfontosabb szervének bénító dilemmája is. Hiszen a vétójog intézménye megakadályozhatja, hogy az emberi jogok védelmében a világszervezet jóváhagyásával vonják meg egy adott esetben a szuverenitás korlátait.
FELOLDHATATLAN DILEMMA. Ez a gond oly égetővé vált, hogy a világszervezet történetében először maga a főtitkár nyúlt hozzá nagyon óvatosan, de félreérthetetlen szándékkal. Kofi Annan az ENSZ mostani ülésszakán kimondta, hogy a szuverenitás szigorúan hagyományos értelmezése már nem alkalmas az emberi jogok megvédésére és “vannak határokon keresztül hatoló jogok”. Kimondta, hogy a dilemma mindaddig feloldhatatlan, “amíg a Biztonsági Tanács nem tud egységes álláspontra jutni.” Ezen a ponton azonban meg kellett állnia. Nem fejezhette be a gondolatmenetet, amelynek logikailag el kellett volna jutnia a Biztonsági Tanács második világháború utáni hatalmi helyzetet tükröző összetételének és ezen belül a vétójognak a felülvizsgálatához.
A csapda itt erőteljes kattanással be is zárul. Ahhoz ugyanis, hogy ezt a felülvizsgálatot végre lehessen hajtani, az öt vétójoggal rendelkező hatalom (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia) mindegyikének jóváhagyása lenne szükséges. Ez viszont a hatalmi érdekeik önkéntes korlátozását és a kiváltságaikról való lemondást követelné meg, ami ellentmond a nemzetközi politika évezredek óta változatlan legmélyebb lényegének. –
