Eltérőek ugyan a vélemények a nyugdíjpénztári koncentrációs folyamat hosszáról és végeredményéről, azt viszont, hogy a még beolvasztható pénztárakért – kiváltképp a magánpénztári szférában – elszánt verseny dúl, senki nem kérdőjelezi meg. Nagyobbat kiharapni a piacból az augusztus végével lejárt önkéntes átlépési időszak után másképpen ugyanis nem lehet, még ha a pályakezdőkön van is mit “osztozkodni”, és az egyes pénztártagok átcsábításának sziszifuszi módszerével is lehet próbálkozni.
Noha néhányan úgy tartják, a legnagyobb pénztáraknak már biztos nem éri meg több százezres taglétszámuk mellé drága pénzen komplett, ám nagyon is apró pénztárakat befogadni, és a még tartó beolvasztási lendületük már csupán megszokásból ered, az ÁB-Aegon magánpénztára például tudatosan cselekszik így. Mint Bartók János vezérigazgató-helyettes magyarázza, akármennyi új tagot is verbuválnak ily módon, az a méretgazdaságosság elve szerint csak javít pénztáruk helyzetén. Ha van egyáltalán kritikus tömeg, ahonnan már nem éri meg más pénztárakat beolvasztani – mert mondjuk azt a számítástechnikai, adminisztrációs háttér már nem bírja el -, attól az ÁB-Aegon ezen intézménye még messze áll.
Az eddig két magán- és öt önkéntes pénztárat – legutóbb szeptember végén a Baranya 25 elnevezésűt – beolvasztó ÁB-Aegon egyébként legközelebb decemberben tart az efféle egyesülések jóváhagyására is alkalmas küldöttközgyűlést, addig pedig tárgyalásokat folytat. Bartók János sokat sejtetően azt is elmondta, hogy mivel ilyen gyűlést megszervezni meglehetősen drága, hát igyekeznek egy alkalomra több beolvadást is összegyűjteni. (Ám már olyan is előfordult, hogy a pénztár a közgyűlés napján visszakozott, és döntött úgy, hogy mégsem fogadja be a jelentkezőt.) Véleménye szerint a nagy és közepes pénztárak befogadó szándéka mellett érdekes fejlemény a kisebb, közepes pénztárak egyesülése. Ezek így nem csupán életképesebb méretre tesznek szert, hanem szerinte előkészítik a beolvadások második hullámát, amikor e pénztárak, immár jobb pozícióban kínálkozhatnak fel.
Lamberger Galina, a W. M. Mercer szakértője szerint szintén a közepes pénztárakon a sor; látható például, hogy az MKB és az AXA Colonia ezen intézményei milyen aktívak most a pénztárak piacán. Úgy tartja azonban, hogy ezek most igyekeznek behozni a kései indulásukból, vagy egyszerűen a kevésbé sikeres tagtoborzásukból eredő lemaradásukat.
Bár egyes pénztárak vezetői nem tartják kizártnak, hogy akadt már olyan intézmény, amely ellenszolgáltatás nélkül olvadt be más pénztárba, teljesen általános az a vélemény, hogy a beolvasztásért fizetni kell, s ezt a piaci szereplők el is fogadják. Szerintük ugyanis az alapítók áldoztak az illető pénztár létrehozására, s amikor az intézményen túladnak, legalább e befektetéseiket “illik” ellentételezni. Éppen ez a beolvadás árának egyik kalkulusa: azt számítják ki a beolvadók, hogy a tranzakcióval mikor lesznek a pénzüknél, azaz kapják vissza, amit befektettek.
Két további számítási mód is dívik azonban a piacon: az egyik a taglétszámot veszi alapul, s azt szorozza a megállapított fejpénzzel. Ez utóbbi nagysága alkutól – sőt, mind gyakrabban a vevők valódi tenderének eredményétől – függően általában 3, 5 vagy 9 ezer forint, de vannak, akik 12 ezer forintos kvótáról is rebesgetnek. A másik mód jóval összetettebb formában vizsgálja a megvásárolandó pénztár minőségét: figyelembe veszik többek közt a benne rejlő növekedési potenciált, a tagság összetételét és az egy főre jutó tagdíjakat.
Érdekes módon, a háromféle módszer nagyjából egyazon eredményre vezet – mondja Lamberger Galina. Legalábbis így volt ez a korábban általa vezetett Gyöngyház esetében, amely végül az ÁB-Aegon pénztárában landolt. Noha az ár önmagában is magas lehet, még akkor is messze elmarad a pénztári adminisztráció áthelyezésének költségeitől – citálja tapasztalatait Bartók János.
Hogy mindez – általában a gyakran kifejezetten forszírozott beolvadások, illetve az ezek körüli áralku – a pénztári demokráciával mennyire áll összhangban, az igenis kérdéses, még ha a beolvadást a két érintett pénztár küldöttgyűlésének egyaránt el is kell fogadnia. Habár a koncentráció a hatékonyság növelésének jelszavával történik a fogadó pénztárnak be kell hoznia a beolvadókért kifizetett összeget. Fizetni egyébként a tagdíjbefizetésekből gyűlő működési alapból vagy az alapító adományából szokás.
Tegyük hozzá, az Állami Pénztárfelügyeletnek (ÁPF) az előbbi esetekről tudomása nincs, vizsgálatai nem mutatják, hogy a működési alap egy-egy egyesülés nyomán megcsappant volna, jelezve bármiféle kifizetést. Azt pedig elképzelni sem tudják, hogy amikor a beolvadó pénztár tagjainak is csurran a fejpénzből, azt hová lehet elkönyvelni. Mindezek a kifizetések nem a pénztárakat szabályozó jogszabályokba ütköznek, hanem a büntető törvénykönyv előírásaiba, ez ugyanis nagyjából a vesztegetés tényállásának felel meg – mondja Gecse Gábor, az ÁPF szakértője.
A koncentrációs folyamattal kapcsolatban az is felmerül, hogy a méretgazdaságosság révén javuló hatékonyság – alacsonyabb működési költségek, jobban istápolt befektetések -, azaz a koncentráció tagra nézve előnyös vonásai egy túlságosan monopolizált piac esetében esetleg hogyan fodulnak a visszájukra. Azaz miként szenvedhetik meg a tagok a kialakuló kevés nagypénztár inkább békés egymás mellett élésre szelídülő versenyét.
Mind ez idáig 25 önkéntes pénztárnak lett új gazdája – még így is van közel 230 -, a magánpénztárak közül pedig 7 olvadt be, legalábbis az ÁPF nyilvántartása szerint (lásd táblázatunkat), amely a pénztári jóváhagyásokat követően beadott dokumentumok után általa is elfogadott ügyleteken alapul. A fenti számok többek között nem tartalmazzák a Heller Farkas és az AXA Colonia egyesülését, illetve az MKB-Országos Közlekedési fúziót.
Mindenesetre Erdős Mihály, az ÁPF főosztályvezetője úgy sejti, 2000 végére 20-nál nem lesz több magánpénztár a porondon és a rákövetkező esztendőben a piac eléri véglegesnek mondható, 15 szereplős méretét. Szerinte az önkéntes ágazatban kevésbé sürgető e folyamat, és az egyesüléseket befolyásolni fogja – e szféra magánpénztárakétól eltérő, a szigorú üzleti eredményre kevésbé koncentráló, azokkal más hagyományokat is ötvöző jellege mellett – a felügyelet szabályozási szándéka. Eszerint e kör nem csupán a magánpénztáraktól különbözne, hanem az önkéntes nyugdíjpénztári szférán belül is adódna lehetőség további differenciálásra.
