– Milyen okokat lát az euró-zóna gazdaságának év eleji visszaesése és az euró árfolyamzuhanása mögött?
– Ami az euró esését illeti, erről korábban is azt gondoltam és most is úgy vélem, hogy jelentőségét több okból is eltúlozták. A közös pénz ugyanis tavaly nyár és december között lényegesen felértékelődött; az év eleji árfolyamesés ezt ellensúlyozta. Az euró gyengélkedése kétségtelenül a gazdasági növekedés ütemének csökkenésével – rövid ideig stagnálásával – magyarázható. Mióta ez a folyamat megfordult, az árfolyam is emelkedésnek indult. Másfelől, az euró árfolyamának a dollárhoz képest nincs akkora jelentősége, mint volt korábban a német márkának vagy az olasz lírának az amerikai valutához képest. A monetáris unió létrejötte előtt ugyanis az árfolyam jelentősen befolyásolta a külkereskedelmet. Ha változott egy valuta kurzusa a dollárhoz képest, akkor az az öreg kontinensen belüli átváltási rátákat is módosította. Az euró-zónában a külkereskedelem a GDP-nek csupán 10 százalékát teszi ki, ami jelzi, hogy alapvetően zárt gazdaságról van szó. Így az árfolyamváltozások jelentősége számottevően csökkent.
– A most megindult fellendülés tartósságáról és jellegéről megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a növekedés mögött strukturális változások lelhetők fel – ennek bizonyítéka lenne a nem liberalizált szolgáltatási szektorokban megindult verseny, illetve a munkanélküliség némi mérséklődése. Ön miként vélekedik erről?
– A növekedés üteme és maradandósága egyelőre nem biztos. Ez főleg azon múlik, hogy – mindenekelőtt Németországban – az ázsiai válság utáni exportfelfutás mennyire húzza magával a belső fogyasztás és a beruházások növekményét is. Ami a strukturális változásokat illeti: az informatikai szektor gyors fejlődése maga után vonja szinte minden szolgáltatási ágazat expanzióját.
– Lazul-e a munkaerőpiac merevsége, amelyet az amerikai szakértők annyira kritizáltak az európai gazdasággal kapcsolatban?
– A kritika jogos volt, ám ma már látszanak pozitív, rugalmasságra utaló jelek. A belga bankomtól éppen most kaptam egy értesítést, hogy szombaton is nyitva tartanak. Néhány évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Abban azonban óvatos lennék, hogy a fellendülést már ez a nagyobb flexibilitás okozta volna. A fellendülésnek az exporton kívül van egy másik, egész egyszerű makroökonómiai oka, nevezetesen az igen alacsony kamatlábak, amelyek sem nominális, sem reálértékben nem voltak ilyen alacsony szinten a háború óta. A nagy kamatesés jó két évvel ezelőtt kezdődött, és mostanra ért be. A konjunktúra tetten érhető az ingatlanárak növekedésében, az építési kedv emelkedésében. Szerintem alapvetően tradicionális fellendülésről van szó.
– Néhány szakértő szerint az Európai Központi Bank még az idén kisebb kamatemelésre szánja el magát. Ön szerint milyen kamatmozgás várható az elkövetkező időszakban, figyelembe véve, hogy a Fed is nemrégiben emelte meg a kamatokat?
– Nehezen tudom elképzelni, hogy a kamatok az euró-zónában a közeljövőben tovább essenek. Ez azonban nem függ össze a Fed lépéseivel, hiszen az amerikai monetáris hatóság hatása az európai kamatokra lényegesen csökkent, másfelől ott a konjunkturális helyzet is különbözik az európaitól. Az valószínűsíthető, hogy Európában a következő módosítás felfelé mutat majd. Arra nem tippelnék, hogy mikor, de azt hiszem, hogy a növekmény semmiképpen nem lesz számottevő, mivel az inflációs nyomás minimális.
– Felettébb nagy különbség mutatkozik például a prosperáló francia gazdaság és a stagnáló német között. Mivel magyarázza az országok közötti eltéréseket?
– Ennek egyik oka, hogy a német gazdaság évtizedek óta exportvezérelt, ezért az ázsiai és oroszországi válság is jobban érintette. A második magyarázat az lehet, hogy a termelékenység növekedése és az ipar racionalizálása Franciaországban előbbre tart. A német gazdaság és adminisztráció még mindig igen merev. Nekem például Frankfurtban három hónapig tartott, hogy az autóm svájci rendszámtábláját kicseréljék németre. Minden különbség ellenére, ezek az országok kezdenek nagyon összenőni. Távlatosan nem félek attól, hogy nagy különbségek maradnának az egyes államok között. Ezek az országok óriási sebességgel változnak. Vegyük például Finnországot. Tíz évvel ezelőtt hatalmas munkanélküliség, és az orosz piac összeomlása sújtotta őket. A jóléti rendszerek is igen kötöttek voltak, nem alkalmazkodtak a piac kihívásaihoz. A Nokia példája mutatja, milyen gyors fejlődésen mentek keresztül a finnek.
– Reméljük ez így lesz ebben a régióban is. Egyes pénznemek – így például a forint és a zloty – valutakosarában a jövő évtől kezdve csak az euró jelenik meg. Erről nincs is vita szakmai körökben, arról viszont már annál inkább, hogy az eurót milyen gyorsan kell hozzákötni a helyi valutákhoz. Miként vélekedik erről?
– A lengyel és a magyar árfolyam-politika ugyan rossz, de nincs jobb. Ha nagy az inflációs különbség, akkor azt a politikát folytatni, amit a csehek és a latin-amerikaiak csináltak, nagyon veszélyes dolog. Rögzíteni az árfolyamokat ilyen inflációs különbség mellett, óhatatlanul hatalmas társadalmi feszültségekhez, és/vagy a versenyképesség végzetes csökkenéséhez vezet. Az utóbbi történt például Csehországban.
– A lengyel pénzügyminiszter tanácsadója a minap a Financial Timesban azt a provokatív kijelentést tette, hogy az eurót – kétéves technikai felkészülést követően – már 2002-től be kellene vezetni néhány tagjelölt országban.
– Ha az érintett államokban az infláció 5 százalék alá csökken, akkor el lehet ezen gondolkodni. Addig nem tartom jó megoldásnak.
– Mivel magyarázza a lefelé tartó hazai inflációs trend megtorpanását?
– Az infláció alakulásakor a relatív árak közti különbséget is figyelembe kell venni. Magyarországon például a legutóbbi gyógyszeráremelés elkerülhetetlen volt, jóllehet a maginfláció nem csökkent lényegesen. Az igazi kérdés az lesz, hogy az adminisztratív intézkedésekkel hozott inflációnövekedés – a gyógyszerek vagy az olaj árának emelkedése – megfertőzi-e a piaci alapokon nyugvó inflációs adatokat. A cél persze az, hogy ez ne történjen meg. Ezt befolyásolni főleg a bérkiáramlás visszafogásával és a verseny erősítésével lehet. Végső eszközként pedig ott van a kamatemelés.
– Térjünk vissza az euró-zónához. Milyen érzések vannak a bankárvilágban azzal kapcsolatban, hogy a nemzeti jegybankok jelentősége visszaszorul?
– Kétségtelen, hogy a monetáris politika radikálisan eggyé vált, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy az Európai Központi Bank 17 fős végrehajtótanácsában Németországnak ugyanakkora szava van, mint Luxemburgnak. A monetáris szuverenitás átment egy föderatív intézménybe. De a monetáris politika végrehajtása a nemzeti jegybankok felelőssége, és ez a szerep a jövőben sem fog lényegesen csökkenni. Ezenkívül néhány országban a bankfelügyelet is a központi bank felelősségi körébe tartozik. A radikális váltás már akkor megtörtént, amikor a monetáris hatalom 17 ember kezébe ment át.
LÁMFALUSSY SÁNDOR (Alexandre Lamfalussy) az idén 70 éves. A magyarországi Kapuváron született, tanulmányait azonban a háború után a belgiumi Louvainben és az angliai Oxfordban végezte.
Első munkahelye a Brüsszeli Bank volt, ahol 1955-től tíz évig munkatársként, majd tanácsadóként dolgozott. A következő évtizedben ugyanezen bank ügyvezető igazgatójának, majd az igazgatóság elnökének nevezték ki.
1976-ban országot és pénzintézetet váltott: a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) tanácsadója, osztályvezetője, vezérigazgató-helyettese, majd 1985-től 1993-ig vezérigazgatója lett.
Ezt követően Frankfurtba költözött, ahol az Európai Monetáris Intézet vezetőjeként négy évig első számú felelőse volt az euró bevezetésének. A monetáris unió megvalósulásával az általa vezetett intézményt Európai Központi Bankra (ECB) keresztelték, ő pedig átadta a stafétabotot utódjának, a holland Wim Duisenbergnek.
Jelenleg a Louvaini Katolikus Egyetem professzora. Ezenkívül itthoni teendői is megszaporodtak: a miniszterelnök tanácsadója, és tagja a Mol Rt. felügyelőbizottságának is. Legutóbb akadémiai székfoglalójára érkezett Budapestre.
