Túlságosan elnagyolt lenne a világpolitika “arcképe”, ha csak a nagyhatalmak karakterisztikus vonásait és magatartásformáit hordozná. Sokszor a kis országok visznek igazi életet ebbe a portréba. Méghozzá az élet szó rossz és jó értelmében egyaránt.
Ami a rosszat illeti, az utóbbi évtized reális világpolitikai arcképe nem rajzolható fel a balkáni katasztrófasorozat nélkül. Ami a jót: Finnország váratlan megjelenése a világpolitikai reflektorfényben megmutatja, miként válhat Észak-Európa peremének szegény és tragikus történelmű periférikus mezőgazdasági országa az Európai Unió egyik nagy “sikersztorijának” főszereplőjévé. És a legutóbbi hetekben: hogyan befolyásolhatja egy kis ország a meghatározó európai és világpolitikai folyamatokat sokszorta nagyobb mértékben, mint azt (bármilyen sikeres) diplomáciai és politikai tevékenysége indokolttá tenné.
BALKÁNI KÖZVETÍTŐK. A finn “belépő” azzal kezdődött, hogy az ország elnöke, Martti Ahtisaari az ENSZ megbízásából és a NATO támogatásával feltűnt Viktor Csernomirgyin orosz exminiszterelnök oldalán, a Szlobodan Miloseviccsel folytatott közvetítő tárgyalásokon. Rövidesen kiderült, hogy Csernomirgyin szerepel a finn elnök oldalán és nem fordítva. Ahtisaari bizonyult az ideális közvetítőnek, aki egyszerre tudott diplomatikus, de rendíthetetlenül kemény lenni Milosevics trükkjeivel szemben, s ugyanakkor kezelni tudta a moszkvai politikai háttér kiszámíthatatlan fordulatai miatt egymásnak is ellentmondó manőverekre kényszerülő Csernomirgyint.
Most pedig elkezdődött Helsinki szereplésének második szakasza. A következő hat hónapban Finnország tölti be az Európai Unió elnöki pozícióját. Ez azt jelenti, hogy nemcsak vendéglátóként, hanem az eseményeket aktívan befolyásoló közvetítőként kell szerepelnie egy olyan időszakban, amelyben szinte veszélyesen egymásra torlódnak az unió feladatai. Ebben a hat hónapban kell megteremteni a balkáni újjáépítés és a délkelet-európai stabilitási értekezlet működési kereteit. Most kell szembenézni azzal, hogy az Európai Parlament a korábbinál sokszorta nagyobb jogokat kapott az EU “kormányával”, az Európai Bizottsággal szemben. Most kell előkészíteni Javier Solana jelenlegi NATO-főtitkár megjelenését az unió arcát hordozó “Mr. Európa” (eddig nem létező) tisztségében.
Fentebb Finnország “váratlan megjelenéséről” beszéltem. A váratlan szó használata valójában indokolatlan. Rokonok vagyunk, de Finnország másképpen tanult a maga szerencsétlen történetéből, mint mi. Valamilyen rejtélyes módon ott kialakult egy olyan nemzeti karakter, amely a páratlan józanságot egyesíteni tudta egy egészen különleges határozottsággal.
Egy ország, amely hosszú svéd uralom után 1809-től kezdve 1920-ig a cári birodalom autonóm nagyhercegsége volt, s amelynek máig 1300 kilométeres határa van Oroszországgal, tudott vakmerő védelmi háborút vívni Moszkva támadása ellen, ugyanakkor valamilyen – mindmáig meg nem magyarázott – érzékkel megtanulta kezelni a veszedelmes szomszédot. Mindennek persze ára volt: a híres-hírhedett “finnlandizálás”.
Annak idején a hidegháború mindkét pólusán gúnyos vállrándítással kezelték a finn diplomáciának ezt a mesterművét. Pedig nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy egy negatívum árán (minden szovjet érdeket sértő, vagy akár csak potenciálisan ilyen akció tilalma a külpolitikában) Helsinki megvásárolta magának a belső demokrácia és a skandináv típusú “jóléti kapitalizmus” felvirágoztatásának a lehetőségét.
Moszkva kénytelen volt elfogadni, hogy a hidegháború éveiben piaci alapon kereskedjen Helsinkivel. Finnország volt a szovjet hatalom egyetlen szomszédja, amely meggazdagodott ezen a kereskedelmi kapcsolaton. És közben a gazdaság elég hajlékony maradt ahhoz, hogy a keleti kereskedelem összeomlása után végrehajtsa a váltást, az elektronika és a távközlés csúcsaira emelkedjék. Az orosz összeomlástól máig eltelt évtizedben az egy főre jutó finn GDP 15 ezerről 22 ezer dollár fölé emelkedett.
EGYÜTTMŰKÖDÉSRE KÉSZEN. Ez a józanság, az adott helyzetbe egyébként bekódolt konfliktusok együttműködéssé változtatása mindmáig jellemzi a finn belpolitikát is. A legutóbbi választásokon a konzervatívokat mindössze 2 százalékos különbséggel megelőző szociáldemokraták nem kerestek kiszámíthatatlan és vitatható értékű szövetségeseket. A konzervatívokkal kötöttek koalíciót. Sőt: átengedték a második helyre szorult partnernek a pénzügyek irányítását.
Ez a Finnország lépett most az európai politika reflektorfényébe. Bölcs és szeretetre méltó rokonokat nem nehéz kedvelni. Tanulni tőlük sokkal nehezebb. –
