Múltkorjában még bifszteket adtak itten. Ma a szusi járja. Japáni étterem a Zsigmond téren. Kettőzött pével kellene leírni. Úgyis minden magyar ember úgy ejti a szót: jappán.
Tehát jappán étterem Óbudán, ahova a nóta szerint túrós csuszára rándultak ki egykoron piros kockás abroszos, vadszőlővel befuttatott kertvendéglőkbe, ahol sramlizenét húzott a sváb tangóharmonikás, ha jól ment, hegedűkísérettel. Gyanús a hely. Sok a helybéli evő. Vagyis európaizált japáni kereskedők, internacionális üzletembernek öltözötten. Kazettás, elhúzható ajtócskák mögött étkeznek a két különfülkében. Nem népművészeti, nem eredeti japán (jappán) tolófal. Csak amolyan óbudai szamurájdivatú. Azért mondható gyanúsnak, mivel a hazai ízeket kedvelő gourmet-hazafiasság szerint hitelesnek rémlik a konyha. Európai – szűkítve: kelet-európai – ízlelőszemölcsű kóstoló meg nem ítélhetné, hogy autentikus-e a tálalás, vagy a japáni koszt. Nagyszámú japán vendég szavatol: itt eredeti japán ételek fogyaszthatóak. A konyha ázsiai. A kiszolgálás viszont a késői Kádár-rendszer mord kényszeredettségével dicsekedhet.
A marhahús szeletkék mézben kisültek. Hatalmas szénaboglya tetején díszlenek. Aprított zöldségek salátaágyán nyugszanak. Kis ideig nyughatnak csak. Hatalmas fogvájókat adnak evőeszközül. Evőpálcikákat. Játékos kedvében ki-ki megpróbálhat néhány falatot összecsippenteni, megforgatni a szószban és elreménytelenedetten engeded lehullani az egészet az ölébe. Sziszifuszi kínlódás pálcikával enni mindazoknak, akiket édesmamájuk egykoron arra dresszírozott, hogy törzshöz simuló könyökkel kezeljék a kést-villát, idegenforgalmi étkezési tudásuk legfeljebb addig terjed, hogy angolosan – domború felével fölfelé – tartsák a villát, és bogárhátára föllapátolják a zöldborsót.
Hamarosan megfutamodom a fapálcikával étkezés megpróbáltatásai elől. Kést-villát-kanalat kérek. Bízva évtizedes beidegződésemben. Képességeimbe vetett önbizalmam megcsalatik. Minden falat az ölembe gravitál. A mártások lecsurognak. A panírozott rák elmerül a tengeri moszat, aszparágusz, metélt muskátli köretben és hiába kavarom a kapott kicsiny medence alját, nem lelem a vágyott falatot. Lassacskán megértem, miért esznek a kebelbeliek bevont csúszó-ajtó mögött. Miért takarja étkezésüket a paraván. Jobban teszed japán étteremben, ha zárt tárgyalást kérsz ebédedhez-vacsorádhoz. Nem idegen szemeknek való a kínlódás, vagy a beteljesült csúf étkezés.
Az ízek tetszetősek. A felszolgált ételek is. Mit ettem, mennyiért? Meg nem mondhatom az olvasóknak. Kértem a szigorú kisasszonyt, adja nekem az étlapot. Vagy ha ez képtelen kívánságnak tetszik, szeroxozzon egy példányt belőle. Mondta, nem lehet. Nincs másológépük? Az van, de nem szeretnék, ha egy másik étteremben az ő étlapjukat lapozgatná valaki.
A Shiki étterem ételei tehát hadititkot vagy ipari titkot képviselnek. Ha a Figyelő megbízható tudósítást óhajt egy japán étteremről, küldje ki oda Dr. Sorge mesterkémet. –
