MÖGÖTTES TEKINTÉLY. A hatalom (a fejedelem, az állam) valamilyen formában mindig a pénz mögé állt, s a maga hatalmi eszközeivel, tekintélyével is igyekezett azt megtartani fizetési eszköz és értékmérő funkciójában. (Az értékmegőrzésre, kincsképzésre ez nem vonatkozott).
A pénzáruk idején a cserearányok betartásának biztosítéka az elszámolók személye, akik gyakran papok voltak.
A nemesfémrudakra a kereskedő jelzése mellett az állam pecsétjét is rátették. Súlyukat nevükben viselő pénzérme alakjában tömegesen megjelenve kibocsátójuk – legtöbbször a király – érmére vert arcképe erősítette a bizalmat irántuk. (E garancián alapult a pénzrontás lehetősége is, tehát az, hogy az érme veszíthetett eredeti súlyából, amelyet nevében viselt, mégis forgalomképes maradt). Fizetési eszköz mivoltukat szilárdította, hogy az állam adófizetésként elfogadta azokat. A pénzlábat, azaz az egy súlyegységnyi fémből kiverendő érmék darabszámát, illetve az érmék súlyát és nemesfémtartalmát törvényekkel szabályozták. A papírpénzek, különösképpen az államjegyek elfogadását kimondottan az állam kényszerítette ki. A modern jegybankpénz is feltételezi az állami kényszert az aranyra váltási kötelezettség felfüggesztése óta, ámbár ezt ma már nem nagyon érzékeljük, mivel nincs másfajta pénz, amelyben az áru vagy szolgáltatás ellenértékét követelhetnénk.
IMMATERIALIZÁLÓDÁS. A pénzként funkcionáló eszköz egyre elvontabb formát ölt, egyre távolabb kerül dologi mivoltától. Ez több síkon is végbement. Az árupénzek az idők során fokozatosan elvesztették használati értéküket, s ezáltal belső értéküket. A régészet tárgyi leletei azt bizonyítják, hogy a valós áruk mellett, vagy helyettük igen korán használati funkció nélküli, kizárólag fizetési eszközként gyártott használati tárgyak, úgynevezett jelpénzek készültek. A belső értékkel rendelkező pénzáru viszonylag könnyen tudta magát függetleníteni anyagának, vagyis a benne lévő jószágnak az értékétől; egyrészt önmaga jelképévé válhatott, mivel a változatlan forma mögött csökkent az értéktartalom (aranytartalom), másrészt magát a pénzt is helyettesíthette belső érték nélküli jel, papíron vagy puszta számlaegyenlegként megjelenítve. Már a korai időktől kezdve léteztek különböző minőségű pénzhelyettesítők is, a kézből kézbe vándorló valóságos pénzek helyett elfogadtak, sőt forgattak fizetési ígéreteket. Eleinte ezek szorosan tapadtak fedezethez, a bankokban vagy a kereskedőknél elhelyezett arany mennyiségéhez. Lazább a kötödés a potenciálisan aranyra váltható fizetési ígéretet hordozó kereskedelmi váltók, banki váltók, bankjegyek esetében, s végül az állami papírpénzek mögött már potenciálisan sem áll aranyfedezet.
