Számadás a talentumról – ezzel a címmel indított útjára nemrégiben egy kiadványsorozatot az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. Az elnevezés szándékosan kétértelmű. Számadás egyrészt arról, hogy mi lett az egykori állami vagyonból, mi történt azokkal az értékekkel, amelyeket generációk halmoztak fel. Másrészt a vagyonkezelő holding arról is egyenleget akar készíte(tt)ni, hogy a privatizáció során milyen tehetséggel sáfárkodtak a nemzet vagyonával azok, akikre a piacgazdaság megteremtését bízták.
Az ÁPV Rt. részéről szerzőknek a legnevesebb magyar közgazdászokat kérték fel, ami – olvasható az “A kárpótlás” címet viselő első kötetben – azt is jelenti, hogy a “kifejtett gondolatok nem tekinthetők hivatalos álláspontnak”. A mecénás és a vizsgálat tárgyának szerepét egyaránt vállaló ÁPV Rt. azt is szeretné, hogy a sorozat szakmai vita táptalajául szolgálna, s ennek jegyében április közepén vitafórum lesz az eddig megjelent kötetekről a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen.
A kárpótlásról szóló kötetet Mihályi Péter, a Közép-Európai Egyetem közgazdasági tanszékének tanára – nem mellesleg a sorozat szerkesztő bizottságának tagja – állította össze. A szerző már a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a kárpótlás a rendszerváltás egyik legkülönösebb intézményévé vált. A magyar családok közel egyharmadát közvetlenül érintette, jelentős szerepet játszott a privatizációban és – mai szemmel talán ez a legfontosabb – alapjaiban rendezte át a magyar falu tulajdonviszonyait.
A kárpótlás különösségét azonban mégis az adja, hogy óhatatlanul igazságtalan. Elég csak arra gondolni, hogy a kárpótlási hivatal ellen több mint 20 ezer pert indítottak. Az egyházak kivételezett szerepe is állandóan felmerül, hiszen 2011-ig elnyújtva nagyobb ingatlanvagyont kapnak vissza a történelmi egyházak, mint a magánszemélyek. Mindemellett a kárpótlás igazságtalansága abban gyökerezik, hogy azok is “átverve” érzik magukat, akik részesültek belőle…
A kárpótlás jogi és gazdasági ellentmondásai a kilencvenes évek magyar társadalmában állandóan jelen voltak. A kötet ezeket az ellentmondásokat dolgozza fel, miközben választ a felmerült kérdésekre nem keres. Ez voltaképpen érthető, mert igazán megnyugtató, kielégítő válasz feltehetően nem létezik. Amire Mihályi Péter vállalkozott, az az, hogy fejezetekbe foglalja a fenti ellentmondásokat, s bőséges forrásmegjelöléssel és dokumentumismertetéssel megkönnyítse az érdeklődök számára a témában való elmélyülést.
(Mihályi Péter: A kárpótlás, 152 oldal; ÁPV Rt.-Kulturtrade Kiadó Kft., 1998.)
