Ülök a nagyszobában a számítógép előtt, rácsatlakozom az Internetre, és megkeresem azt a web-helyet, ahol a legkedvezőbb feltételekkel kínálják a bútorszövetet. Miután kiválasztottam a kanapéra valót, a chip-kártyámat a gépbe helyezve kifizetem, és másnap a postás kétszer csenget… Valahogy így képzeljük az elektronikus kereskedelmet, ez a kép azonban, noha nem áll távol a valóságtól, kissé sztereotip: a szóban forgó témáról ugyanis azért érdemes beszélni, mert jóval több, mint az a lehetőség, hogy az áruért nem kell a boltba menni.
Az elektronikus kereskedelem – a fogalom a magáncélú felhasználáson kívül a cégek közötti elektronikus szerződéskötéseket, illetve tranzakciókat is magában foglalja – várhatóan jelentősen át fogja alakítani a gazdaság struktúráját: az Andersen Consulting becslése szerint néhány éven belül húzóágazattá válik, míg az ipari szektor részesedése csökkenni, a mezőgazdaságé pedig stagnálni fog. A Forester Research prognózisa alapján az ezredfordulóra a világkereskedelem 10 százaléka, értékben mintegy 600 milliárd dollárnyi forgalom bonyolódik majd le elektronikus úton, az ezzel kapcsolatos informatikai szolgáltatások értéke pedig – a Dataquest számításai szerint – 1,9 milliárd dollárt tesz majd ki.
Az Egyesült Államok és Európa ebből a szempontból is különbözik. A tengerentúlon, ahol a kereskedésnek ez a módja már elfogadott, a web egyik legkeresettebb árucikke – bármily meglepő – az autó: ma már minden ötödik gépkocsivásárlás a hálón keresztül történik. Ez az öreg kontinensen egyelőre elképzelhetetlen; itt az elektronikus tranzakciók – amelyek aránya elenyésző az amerikaihoz képest – javarészt cégek között valósulnak meg. Ez egészen más problémákat vet fel, mint a cég és fogyasztó közötti kommunikáció, hiszen általában egymást jól ismerő felekről és stabil, korábban már meghatározott feladatokról van szó. Ennek a kommunikációnak az egyik, világszerte elterjedt módja az EDI (Electronic Data Interchange), amely a számítógépek, alkalmazások közti, egyezményes szabványok szerinti elektronikus úton történő adatcserét takarja. A szabványok közül a legelterjedtebb az ENSZ keretén belül kifejlesztett EDIFACT (Electronic Data Interchange for Administration, Commerce and Transport – elektronikus okmánycsere az államigazgatás, a kereskedelem és a közlekedés számára) szabványkészlet. Valójában az EDI alkalmazása túlnyúlik a kereskedelmi területen, hiszen az államigazgatásban, jogban, egészségügyben is használják az ilyen alapú okmányokat. A gyorsabb és pontosabb üzenetközvetítés előnye, hogy a szállítási feladatok teljesítése javul; mi több, az új technológiák nem ritkán meg is változtatják a logisztikai gyakorlatot. A nagy szupermarketek például nem megrendeléseket küldenek a fontosabb beszállítóiknak, hanem raktárkészlet-jelentést, amelyből (egy korábbi szerződés alapján) a beszállítók tudják, hogy milyen termékeket kell pótolniuk az adott boltban, s ezeket minden további egyeztetés nélkül útnak is indítják. Ezt a módszert – amelyet a szaknyelv csak CRP-ként (Continuous Replenishment Program – folyamatos raktárkészlet-feltöltés) emleget – a Procter& Gamble fejlesztette ki a kilencvenes évek elején, hogy eladásait növelje; a Julius Meinlnek Magyarországon is ezzel a módszerrel szállítanak.
Itthon három jelentősebb cég kínál EDI-megoldásokat: a Matáv Rt., az Ediport Távközlési Szolgáltató Kft. és a Synergon Informatika Rt. A három cég három különböző szoftvercsoportot kínál az ügyfeleknek, amelyek más-más igények kielégítésére alkalmasak. A Matáv rEDInet szolgáltatását számos multinacionális cég veszi igénybe; a távközlési óriás előnye ezen a területen, hogy egyelőre az övé az egyetlen hazai üzemeltetésű értéknövelt EDI hálózat, s az ilyet igénylő ügyfeleinek például a Synergon is a Matáv szolgáltatását ajánlja.
A biztonság kérdése az EDI-felhasználók között nem tartozik a fő problémák közé, hiszen a zárt lánc ad egyfajta védettséget. Azok pedig, akik az Interneten keresztül használják az EDI-t, többnyire nem a legféltettebb információikat továbbítják ezen a módon. A szolgáltatóknál természetesen a biztonság különböző fokozataira is elő lehet fizetni; ha például valaki kártérítési igénnyel akar élni, akkor ezt a szerződésben külön rögzíteni kell. Noha a digitális aláírás törvényi szabályozása még várat magára (Figyelő, 1999/9. szám), a partnerek egymás között elfogadhatják azt, így a szolgáltatók felkészültek ennek, illetve más titkosítóknak az alkalmazására. Az EDI-re is igaz – éppúgy, mint az elektronikus vásárlásra vagy banki szolgáltatásokra -, hogy a biztonság kérdését a potenciális felhasználók kissé túldimenzionálják. Ennek az az oka, hogy új, egyelőre szokatlan jelenségről van szó, s emiatt maximális elvárásokat támasztanak vele szemben, miközben mondjuk a faxok vagy a postai csekkek esetében már jóval elnézőbbek az emberek.
A végfelhasználókkal történő kereskedés elektronikus módozatai számos kérdést felvetnek. Nem megoldott például az elektronikus szolgáltatásokra kivetett adók ügye. Amikor 1997 nyarán az OECD tagországai asztalhoz ültek, hogy megvitassák ezt a kérdést, radikális ellentétek alakult ki az amerikai és az európai álláspontok között. Európában az adók egyharmadát a fogyasztási adók teszik ki, míg ez az arány Amerikában szinte elenyésző, így ott könnyűszerrel lemondanak az Interneten forgalmazott termék esetében az adókivetésről. Nincs egyezség az adatvédelem kérdésében sem. Az Európai Unió tagországaiban októberben lépett életbe az az irányelv, amely egyrészt szabályozza a személyes adatok áramlását az unió országai között, másrészt korlátozhatja a más adatkezelési szabványt használó államok bekapcsolódását az információcserébe.
Az internetes kereskedelem Magyarországon még kezdeti lépéseinél tart, növekedési potenciálja azonban nálunk is hatalmas. A Medián tavalyi felmérése szerint az Internet-eléréssel rendelkezők 12 százaléka vásárolt már a neten keresztül. Azok közül, akik ezt még nem tették meg, 31 százalék csak azért nem élt ezzel a lehetőséggel, mert nem találkozott megfelelő kínálattal, s mindössze 25 százalék azoknak az aránya, akik nem tartják elég biztonságosnak ezt az utat. Szakértők szerint a felfutás akadálya főleg a konzervatív vásárlói szemlélet: szeretjük megtapogatni azt az árut, amelyet megveszünk.
Egy tavalyi statisztika szerint Magyarországon összesen 840 ezer internetező van, és körülbelül 130 ezer az otthoni hozzáférések száma. Ez sokak szerint már elég a netes áruházak beindításához; a bankok azonban – túl a biztonsági kérdéseken – azért sem szállnak be a kereskedők és a vásárlók közé a hálón, mert egyelőre nem éri meg nekik. Így az ilyen áruházak többségében a fizetések legnagyobb részét egyelőre a hagyományos módok (utánvét, postai csekk, átutalás) teszik ki. Mostanában azonban elmozdulás tapasztalható ezen a téren is – kérdésünkre több elektronikus kereskedelmi cég vezetője számolt be arról, hogy hamarosan beindítják az online fizetést is.
A hazai internetes kereskedelembe egyelőre főleg olyan cégek vágnak bele, amelyeknek van fizikai lerakatuk – tehát raktáruk és szervezett logisztikájuk – is. Ez a kör idővel ki fog bővülni azokkal az üzletekkel, amelyek csak a virtuális térben árusítanak. Már megszületett egy, az elektronikus kereskedelem elterjesztésével foglalkozó non-profit intézmény is, az Elektronikus Kereskedelmi Kht (www.ecforum.hu). A társaság különböző tanfolyamok és fórumok szervezésével főleg kis- és középvállalatoknak nyújt segítséget, de – jellegénél fogva – részt vállal az államigazgatási feladatok megoldásában, az elektronikus kereskedelem keretfeltételeinek kialakításában, új technológiák és szabványok meghonosításában is.
