Hússzor gyakrabban használják mostanában a defláció fogalmát az újságok, mint egy évtizeddel ezelőtt. Az Economist sajátos statisztikája mögött meghúzódó folyamatot jól szemlélteti, hogy számos országban – a rendre olcsóbbodó számítógépek és videojátékok mellett – az utóbbi időszakban már a gépkocsik, a ruhaneműk, a kávé és a benzin ára is csökkenő tendenciát mutatott. Megvan az esélye, hogy – a század harmincas évei óta először – ismét beköszönt a globális defláció, azaz a fogyasztói árak csökkenésének korszaka.
Japán például már évek óta a defláció peremén egyensúlyozott, jelenleg pedig már annak kezdeti szakaszában van (Figyelő, 1999/10. szám). Most a jelenség nemzetközi elterjedésére lehet számítani. Gary Shilling amerikai közgazdász előrejelzése szerint az Egyesült Államokban a következő évtizedben évente átlagosan 1-2 százalékkal fognak csökkenni az árak. A brit Centre of Economics and Business Research kutatóintézet szakértői 2002-re várnak árcsökkenést, de a kontinentális Európában ez már jóval előbb bekövetkezhet.
Mennyire veszélyes ez a folyamat? A harmincas években a csökkenő árak egy lefelé mutató spirálba, valóságos örvénybe kényszerítették a gazdaságokat, amelyben a zsugorodó kereslet, a mélyülő pesszimizmus, a pénzügyi csőd és a kormányok cselekvésképtelensége végül az emlékezetes gazdasági összeomláshoz vezetett. A defláció azonban barátságosabb alakot is ölthet: például akkor, ha a termelékenység gyors növekedése hajtja. A világban mindkét fajta defláció megfigyelhető, sőt egyes országokban a kettő egyszerre van jelen.
Ma a fontosabb gazdasági övezetekben csökkenő árakat, de legalábbis zérushoz közelítő ütemű inflációt látunk. Fontos elem, hogy számos energiahordozó és nyersanyag ára meredeken zuhan.
Ez a folyamat nem most indult be, van ugyanis egy “történeti eleme”: tükröződik benne az a műszaki fejlődés, amely megemelte a mezőgazdasági terméshozamokat és az ásványkincsek kitermelési rátáit. A közelmúlt áresését azonban a jelentős importőrnek számító Kelet-Ázsia válsága váltotta ki közvetlenül. A latin-amerikai, orosz és dél-afrikai termelők az alacsonyabb árakra a termelés fokozásával reagáltak, ami azután még tovább mérsékelte az árakat.
Az Economist által folyamatosan figyelt 15 fejlett gazdaságból 14-ben a termelői árak is csökkentek 1998-ban. A kelet-ázsiai valuták leértékelése nyomán a világpiacokat olcsó termékek árasztották el, s az árudömpinghez most már Brazília is hozzáteszi a magáét. Az elsősorban Ázsiában végrehajtott, túlzottnak bizonyult beruházások következtében a világban óriási többletkapacitás van a chipgyártásban, az acél-, a gépkocsi-, a textil-, a hajó- és a vegyiparban. A járműgyártásban például globális szinten állítólag már ma legalább 30 százaléknyi a kihasználatlan kapacitás – és még ma is nyílnak új gyárak, érdekes módon a legtöbb éppen Ázsiában.
A fogyasztói árak emelkedése is lassul: a fejlett gazdaságokban 1999-ben átlagosan 1 százalék körüli ráta várható, amire fél évszázada nem volt példa. De már tavaly is negatív volt e mutató Svájcban, Svédországban, Kínában, Hongkongban és Szingapúrban.
Az euró-térségben 1998 nyara óta tart az áremelkedés ütemének lassulása, bár az egy évvel ezelőttihez képest ma még 0,8 százalékkal magasabbak a fogyasztói árak. A régió két vezető gazdaságában – a franciában és a németben – a ráta a deflációhoz közelít: jelenleg 0,3 százalékon, illetve 0,5 százalékon áll.
Ezeket a számokat azonban óvatosan kell kezelni. Az ipari árak csökkenése például nem defláció, ha azt a szolgáltatások árának növekedése ellensúlyozza. Amerikában például a készáruk átlagos ára csökkent az elmúlt évben, viszont a szolgáltatásoké nőtt.
A defláció nem feltétlenül rossz (lásd külön anyagunkat), s ma egyszerre jelenik meg jó- és rosszindulatú köntösben. A veszélypontok ott mutatkoznak, ahol a gyenge kereslet vált ki káros deflációs nyomást. Ennek eredményes vizsgálatához vezet az egyes országok “termelési szakadékának” – azaz a tényleges és a teljes kapacitással számoló potenciális termelés különbözetének – kimutatása. Ezt nehéz mérni, de az Economist Intelligence Unit becslése szerint az a harmincas évekbeli rekordszintet közelíti.
Japánban e szakadék 1999-ben a GDP 7 százalékát is elérheti. Az ország a káros deflációs spirál szélén táncol: a csökkenő árak felduzzasztják a vállalatok reáladósságait és magasan tartják a reálkamatlábakat. Kelet-Ázsia más országaiban is óriási felesleges kapacitások mutatkoznak. A thaiföldi GDP várhatóan csak 2001-ben éri el ismét az 1996-os szintet, még akkor is, ha újra beindul a növekedés. Ebben a helyzetben a kibocsátás összességében majdnem egyharmaddal marad el a termelési potenciálhoz képest. Kínában a gyáriparban jelenleg 40 százalékot ér el a ki nem használt kapacitás.
Az Európai Unióban a termelési szakadék az utóbbi években stabilan a GDP 2 százaléka körül volt, ám ez magasabb lesz 1999-ben, ha az előrejelzéseknek megfelelően tényleg lassul a növekedési ráta. Az amerikai gazdaság ezzel szemben jelenleg termelési potenciálját meghaladóan működik. Az olaj- és nyersanyagárak csökkenése nélkül nőtt volna az infláció, s ez kamatlábemelést kényszerített volna ki. Amerikában tehát pillanatnyilag a jóindulatú defláció érvényesül az információtechnológiának és a fokozódó versenynek köszönhetően. Az erősödő lakossági kiadások és a pénzkínálat kétszámjegyű növekedése pedig arra utalnak, hogy – legalábbis a közeljövőben – nem kell rosszindulatú deflációra számítani.
