Megnégyszereződtek az elmúlt 20 évben az európai közösség mezőgazdasági támogatásai: immár évi mintegy 45 milliárd dollárba kerülnek. Ezzel az EU költségvetésének a felét emésztik fel, miközben a mezőgazdaság a foglalkoztatottságnak csak 5 százalékát, a közösségi szintű GDP-nek pedig kevesebb mint 2 százalékát adja.
A legtöbb EU-tagország kormánya ezért arra utasította mezőgazdasági miniszterét, hogy a témáról Brüsszelben már gyakorlatilag szünet nélkül folyó tanácskozáson a jelenlegi támogatási szint 2006-ig történő befagyasztására törekedjenek, hosszabb távon pedig fogadjanak el csökkentésre irányuló reformokat.
Maguk az állam-, illetve kormányfők is tettek már erre egy kísérletet a február 26-án Bonnban tartott költségvetési csúcstalálkozón, de nem tudtak áttörést elérni (Figyelő, 1999/9. szám). A 15 tagállam vezetői ezt követően azt az ambiciózus célt tűzték maguk elé, hogy március végi berlini találkozójukon új költségvetési elveket fektetnek le a 2000-2006-os időszakra. A reformterv az EU-zsargonban Agenda 2000-ként ismert. A cél, hogy az unió pénzügyileg felkészüljön – legalábbis elvileg és több menetben – a tucatnyi új tag felvételére. A bővítés első (reményeink szerint Magyarországot is érintő) körére reálisan leghamarabb a következő évtized közepe táján lehet számítani.
Az alkudozás részben az egyes országok hozzájárulásának kiszámítási módszeréről folyt. Németország, amely sokkal többet fizet be, mint amennyit kivesz, olyan képletet szeretne, amelynek köszönhetően jelentősen csökkenne a jelenlegi 13 milliárd dollár körüli nettó hozzájárulása. Nagy-Britanniának nehéz lesz megőriznie a nettó befizetői pozícióját 1984 óta javító, még Margaret Thatcher által kiharcolt speciális visszatérítést. Lehet, hogy jelentősen csökkenteni akarják az egykori “szegény országok” – Spanyolország és Portugália – támogatását célzó segélyeket is. Madrid, amely ilyen címszó alatt tavaly például 7 milliárd dollárt kapott, harciasan védi állásait.
A legsürgetőbben megoldandó kérdés azonban a mezőgazdasági kiadások lefékezése, hiszen majdnem mindegyik belépni szándékozó országban – de különösen Lengyelországban – jelentős az agrárszektor súlya. Ha a jelenlegi szintű támogatásokat kiterjesztenék az első menetben csatlakozó új tagokra is, a közös agrárpolitika (CAP) költsége akár 30 százalékkal, tehát további 15 milliárddal nőne.
A mezőgazdasági miniszterek, akik sikerüket évtizedek óta “a védtelen adófizetőkből és fogyasztókból kisajtolt pénzmennyiségben” mérik, zavarodottan készültek a berlini tanácskozásra. Még a magas agrárkiadások bajnokai, a franciák is engedtek: hajlanak arra, hogy az EU által a termelőknek kifizetett közvetlen támogatások értékét (tehát nem a piac manipulálására költött pénzt) fokozatosan vissza lehetne fogni. Ezt a britek által régóta követelt beavatkozást nevezik egymás közt “degresszivitásnak”. A módszer egyik hibája, hogy valószínűleg csak sok év alatt lehetne nettó megtakarítást elérni, mégpedig attól függően, hogy milyen mértékben adnak meg új támogatásokat és milyen mértéket ölt a degresszivitás.
A franciák azért voltak ilyen rugalmasak a berlini ütközet küszöbén, mert megrémültek a Németország által felvetett ország szintű társfinanszírozás (co-financing) ötletének népszerűségétől. A németek ugyanis azt javasolták, hogy a tagországok nemzeti kormányai az unióval közösen maguk is vegyék ki a részüket a termelők támogatásából. Mivel a francia gazdák kapják a legtöbb EU-forrást, a párizsi kormányra hárulna a legnagyobb társfinanszírozási kötelezettség. Ez pedig egyáltalán nem felel meg az unió működéséről alkotott francia elképzelésnek.
Március első hetének végén az agrárminiszterek értekezletén ez a vita kiéleződött. A francia ellenállás hatására a németek visszavonulót fújtak a társfinanszírozás ügyében, bár hangsúlyozták, hogy az elképzelést nem vették le véglegesen a napirendről. Bonn a támogatási ráta csökkentésével is közeledni próbált a franciák felé. A támogatást a gabonaféléknél például csak 10 százalékkal javasolták csökkenteni, szemben az Európai Bizottság eredeti, 20 százalékos javaslatával. Hasonlóképpen: a marhahús szubvenciójában 30 helyett 20 százalékos lefaragást proponáltak, a tej- és tejtermékeknél pedig teljesen “átcsúsztak” a francia álláspontba – beleegyezvén abba, hogy 2006-ig ne csökkentsék ebben a szektorban a támogatás mértékét. Szakértők szerint a német fordulat nem egyszerűen a franciáknak szánt gesztus volt; a fél éve regnáló Schröder-kabinet az erőteljes német agrárlobby nyomásának is engedett.
Az EU brüsszeli végrehajtó testülete azonban a német kompromisszumot “teljesen elfogadhatatlannak” minősítette; álláspontja szerint az túlságosan “felvizezi” az Agenda 2000 által meghatározott támogatáscsökkentési folyamatot.
E két álláspont bonyolult keveréke az új kiegyezési platform. E szerint a gabonafélék intervenciós felvásárlási ára az EU eredeti javaslatának megfelelően 20 százalékkal csökken, de két év alatt, évi 10-10 százalékos ütemben. A marhahúsnál – a német tervnek megfelelően – csak 20 százalékos lefaragás lesz. A tejszektorban a franciák “félvereséget” szenvedtek: nem 2006-ig, csak 2003-ig marad érintetlen a jelenlegi helyzet.
A végső jóváhagyásra még várni kell; az EU mindenesetre ismét tanújelét adta annak a kompromisszum-képességnek, amely évtizedek óta életben tartja az uniót.
