A CSALÁDOK KITÜNTETETT SZEREPE. Nem kétséges, hogy a nemzet megújulásának és az új nemzedék szocializációjának alapja a család. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy az adórendszer miként vegye figyelembe a társadalom “családosságát”. Morális ítéletet deklaráljon az adótörvény? Ha igen, akkor kit tekintenek családnak, családosnak? Házassági bizonyítvány döntsön, vagy hogy házasságban élő nemzett/szült-e utódot; kik tartozhatnak még a családba és így tovább. Mi legyen a házasságon kívül születettekkel (ma Európában 20-50 százalék!)? Ilyen kérdést aligha dönthet el pénzügyi jogszabály. Az adózás szempontjából a kérdés kezelhetőbb, ha a méltányos teherviselésből indulunk ki, tehát abból, hogy az egyénileg szerzett jövedelmek adóztatásakor a minimális létfenntartás feletti jövedelmet tekintjük adóztatandónak, és így az eltartottak számát is tekintetbe vesszük. Köznapi értelemben nevezhető ez az egyszerűség kedvéért “családi” adózásnak – bár inkább háztartási adózásról van szó, és egészen másról. A gyakorlati politika persze leegyszerűsítheti és le is egyszerűsíti a kérdést. A tényleges szociológiai családfogalomra törekvő és a méltányosságból levezethető családi adózás azonban eltér egymástól. Az egy főre számított jövedelmet alapul vevő adózásban a családnak a gyermeknevelés költségén felüli jövedelmét, megtakarítását is kedvezményeznék, míg a gyermekek utáni adóalap-levonás vagy adójóváírás csak a költségeket, sőt a gyakorlatban annak is csak egy részét honorálja. Újra hangsúlyozható: az utóbbi ezért nem is támogatás vagy kedvezmény – hanem a méltányosság érvényesítésének technikája a jövedelemadózásban.
HÁTRÁNYOS ÉLETHELYZETEK HONORÁLÁSA ADÓKEDVEZMÉNYEKKEL. Az előzőhöz hasonlóan itt is a minimális életviteli költségek beszámításáról van szó, elismerve egyes testi-szellemi fogyatékosságok magasabb életviteli költségeit.
KÖZTEHERVISELÉS. Mindenki fizessen legalább minimális jövedelemadót, mert ez erősíti az államhoz (nemzethez?) való kötődést, és az általános közteherviselés logikus következménye. Ez egy 1998-ban megjelent és valószínűleg túlidealizált (aktivista), de nem termékeny gondolat. Kezdjük azon, hogy az adók mai általánossága és egyenlősége mellett valójában mindenki fizet adót, a közteherviselésből viszont nem következik, hogy mindenkinek minden adónemet fizetnie kell. Továbbá: az “öntudatos adófizetők” közül a mai rendszer sok állampolgárt kizár (nyugdíjasok, kisjövedelmű többgyermekesek, sőt a munkavállalói bevallást adó 2 millió kereső is) és a rendszerek a közvetett adók felé haladnak. Rég elmúlt az az idő, amikor az öntudatos polgár évente kétszer beballag a hivatalba és fizet. (Érdemes megjegyezni, hogy például 100-150 évvel ezelőtt, ha például egy gazda a fizetési határnap előtt néhány nappal fizetett, akkor automatikusan kamatjóváírást is kapott!) Ma levonják az adót és a közelmúltban készült adótudatossági vizsgálatok szerint sokan nem is tudják, hogy milyen jogcímen és milyen szabály szerint vonnak le. A kérdés tovább komplikálódik, ha egyidejűleg az úgynevezett egykulcsos jövedelemadózást célozzák meg. E rendszer a progressziót – csökevényesen – csak úgy őrzi meg, ha van adómentes jövedelemhatár, vagy – ami tökéletesen ellentmond az átláthatóság követelményének – széles körű és differenciált kedvezményrendszer annullálja az egyetlen adókulcsot.
KÖZPONTI KONTRA HELYI ADÓK. A kormány programja előirányozza a helyi adók szerepének növelését a központi adók terhére. A cél a programban nincs feltételekhez kötve, ezért joggal tekinthető értékválasztásnak is, ami szerint bizonyos mértékben még a racionalitás kisebb sérelme esetén is kívánatos. Ezzel egyet is lehet érteni. A módszerek és mértékek persze függvényei az önkormányzati rendszer – kompetenciák, szintek – alakításának. Az azonban figyelembe veendő, hogy a helyi adók nagyobb aránya az önkormányzati bevételeken belül a nagyobb térségi jellemzők és kisebb kompetenciák esetén valószínűsíthető. Egyidejűleg – szemben a jövedelemadózásról mondottakkal – az nagyon is elképzelhető, hogy kisebb egyösszegű vagy jövedelemfüggő lineáris helyi adót minden keresőképes polgár fizessen. A szűkebb pátriához való tudatosabb kötődés és a helyi adók haszonelvűsége miatt inkább vélelmezhető ennek tudatosító szerepe.
ELTÉRŐ ELBÁNÁS. Önállóan tanulmányozandó kérdés, hogy az Alkotmányban meghatározott “jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelő” adózással összefér-e a jövedelemfajták szerint eltérő adóztatás. Nemzetközileg általánosan elfogadott a keresetek és tőkejövedelmek eltérő rendszerű, de harmonizált adózása, amely célszerűségi okokkal és nem eltérő társadalmi értékítélettel magyarázható. Problematikusabb a keresetekhez kötött és értékítéletre alapozódó különbségtétel, például a szellemi alkotásból származó jövedelem – nálunk is alkalmazott – megkülönböztetett adóztatása. A honi szabályozás eredete a szellemi alkotásoknak a korábbi leértékeléséből adódott. A helyzet azonban változott. Ma e tevékenység egy része felértékelődött – az alulfizetettség a művészi és hasonló bérekben maradt meg, ahol viszont nincs kedvezmény -, más része virtuálissá vált (honoráriumot nem fizető folyóiratok). A pénzügyi szigor újabban egyébként a szellemi alkotások adókedvezményét olyan szűkítő feltételhez köti, amelynek semmi köze a “szellemi értékhez”, de ez érthető, mert ismert, hogy a szabályozással mennyire vissza lehetett élni. A lényeg: régen rossz, ha a szellemi alkotást egy adórendelet definiálja és értékeli.
