Gödörbe került 1998 végén a német gazdaság: a GDP a tavalyi utolsó negyedévben reálértéken 0,4 százalékkal csökkent (az első negyedévben még 1,3 százalékos bővülést, a másodikban stagnálást, a harmadikban pedig 0,9 százalékos gyarapodást regisztráltak). Ma már senki nem tagadja, hogy az 1997 és 1998 első féléve között mutatkozó növekedésgyorsulás trendje időközben megfordult. Az ország gazdaságpolitikájának irányítói azonban bíznak benne, hogy a jelenség csak átmeneti. Reményeik szerint a lassulás már csak néhány hónapig tart, s a konjunktúra a második félévben ismét beindulhat.
A hullámvölgy mélységére vonatkozóan meglehetősen bizonytalanok a prognózisok, az 1999-re megadott növekedési mutatók 1,5 és 2,8 százalék között mozognak. A bonni gazdasági minisztérium a maga 2,0 százalékával mintegy a középen helyezkedik el. Hogy azután ezek az előrejelzések mennyire fognak megvalósulni, az nagymértékben függ attól, valóban a tervek szerint sikerül-e élénkíteni a belföldi keresletet. A konjunkturális fordulatot ugyanis a makrogazdaság ezen elemétől várják.
A fentiek bekövetkezése most, március derekán valószínűtlenebb, mint azt az év eddig eltelt részében remélni lehetett. A statisztikák szerint tavaly mindenekelőtt a külkereskedelem dinamizmusában következett be markáns romlás. A külföldről érkezett megrendelések állománya a negyedik negyedévben több mint 5 százalékkal volt a második negyedévi alatt. A belföldi kereslet ugyan némileg nőtt, azonban szintjét tekintve 1998 végén nem volt lényegesen magasabb, mint a kilencvenes évek elején és közepén. A termelési oldalon is hasonló fejlemények mutatkoztak. Az év végére az ipari termelés volumenében csökkent. Ezt a visszaesést nem tudta ellensúlyozni a szolgáltatások területén továbbra is felismerhető növekedési irányzat. Tekintettel a megnőtt raktárkészletekre és a továbbra is kihasználatlan kapacitásokra, egy esetleges hirtelen keresletnövekedés különösebb gondot nem okozna, azt viszonylag egyszerűen ki lehet elégíteni.
Ami a “mérleg” másik serpenyőjét illeti, igen kényes problémákat vet fel, hogy a törvénykezés alsóházában sikerült “átnyomni” az adóreformot, amely 2002-ig csökkenti a személyi jövedelemadót, viszont a jövedelemkiesés terhét a munkáltatói oldalra rakta rá. Nyílt kérdés, hogy ez miképpen befolyásolja majd a konjunktúra alakulását, az ipar felháborodása ugyanis veszélyes következményekkel járhat. Oskar Lafontaine – még regnáló pénzügyminiszterként – ugyan közölte, hogy “nem hihetőek és nem érik el a kívánt hatást” azok a fenyegetések, amelyeket egyes nagyvállalatok – például az Európa legnagyobb biztosítójának számító Allianz és az RWE energiaipari konglomerátum – fogalmaztak meg esetleges külföldre településükről. Lafontaine azonban időközben lemondott (lásd külön írásunkat).
A lemondás közvetlen előjátékához tartozott, hogy a pénzügyminiszter már korábban megemelte a gyermekek és eltartottak után járó adókedvezményt, s 1999 januárjától 25,9 százalékról 23,9 százalékra csökkentette a személyi jövedelemadó legalsó kulcsát. A Lafontaine-féle adóreform második szakasza, amelyet most fogadott el a Bundestag, tovább csökkenti az adókulcsokat; a társasági adó alacsonyabb rátáját (amely a kifizetett nyereségre vonatkozik) 43,6 százalékról 40,0 százalékra szándékoznak csökkenteni; továbbá a személyi jövedelemadó legalsó kulcsa 2002-től 19,9 százalék lesz.
A vállalkozások nagy része számára azonban a társasági adó mérsékléséből eredő hasznot ellensúlyozza az adóalap tervezett szélesítése, amellyel Németországban is a nemzetközi normák érvényesülnének. Lafontaine nem hajlott az “ajándékozásra”, különösen nem a vállalatok számára, amelyek amúgy is jelentős előnyöket szereztek a Kohl-kormány idején végrehajtott adóreformok révén.
Üzleti körökben mindenesetre nagy felháborodás támadt. Különösen nagy hátrány éri majd az energetikai cégeket és a biztosítókat, mivel csökkentik a tartalékképzés lehetőségeit és szigorítják a tartalékértékelésre vonatkozó szabályokat. A biztosítási szakma a pluszterhet 20 milliárd márkára, a közüzemek pedig 25 milliárdra becsülik, bár a pénzügyi tárca mindkét számot vitatta. Más ágazatok is rosszul járnak. Az ingatlanpiacot a minimumadó szabály érinti majd, amelynek értelmében korlátozzák a más jövedelemből leírható veszteségeket (ezzel kívánják megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy egyes gazdag magánszemélyek teljesen elkerülik az adót).
Összesen körülbelül 80 intézkedés szolgálja a Lafontaine által “ellenfinanszírozásnak” nevezett koncepció megvalósítását. Egy külön “ökológiai” adótörvénnyel növelik az energiaadókat, a bevételeket pedig az állami társadalombiztosítási hozzájárulás csökkentésére használják.
Látnivaló volt már ezen a ponton, hogy a csata még nem ért véget, és Lafontaine távozása után immár gyökeresen új feltételek között folytatódik. Az ipar leginkább a tervezett adóreformok következő fázisában reménykedhet. Elsősorban Gerhard Schröder kancellár kezdeményezésére egy független bizottság április végére jelentést készít az immár “új” pénzügyminisztérium számára azokról a javaslatokról, amelyek 2000-től a társasági adó felső határát 35 százalékban állapítanák meg.
A 35 százalékos plafon igen ambiciózus cél. Az eddig kiszivárgott hírek szerint a bizottság a kivett és a visszaforgatott nyereségre egységesen 25-28 százalék közötti társasági adókulcsra tesz javaslatot. Viszont megtartanák a nyereség 10-12 százalékát érintő helyi iparűzési adót, amely az önkormányzatok gazdálkodása szempontjából igen lényeges. Valószínű azonban, hogy a vállalatok számára a nemzetközi összehasonlításban kedvező 35 százalékos maximális adókulcs, illetve az ebből származó komoly nettó haszon az új személyi konstellációból függetlenül csak hosszabb távon elérhető cél marad.
