KONJUNKTURÁLIS FÁZISKÜLÖNBSÉG. A példátlanul hosszú, hét-nyolc éves konjunkturális szakaszt maga mögött tudó amerikai gazdaság felfutása talán valóban lassul, ám a kifulladás csak nem akar igazán megmutatkozni, vagyis az újvilági növekedés vége még odébb van. Ezzel szemben – kellemetlen meglepetésként – az Európai Unió, azon belül is a tizenegyek, és különösen Németország növekedése a reméltnél, illetve
a prognosztizáltnál alacsonyabb, s az újabb elemzések további lassulást vetítenek előre. E fáziskülönbség közvetlenül kihat mind az euró külső árfolyamának alakulására, mind
a térségek növekedési kilátásaira. A monetáris politika fő eszköze, a kamatok szabályozása
a hozamok különbözősége révén módosítja
az egyes pénznemek keresletét és ezzel árfolyamát. A fő szabály szerint adott valutánál a dekonjunktúra, illetve a gazdaságélénkítési szándék kamatcsökkentést (vagyis hozamesést) vált ki, ez viszont visszaveti nemzetközi keresletét, következésképpen árfolyamát. Ma a dollárkamatok csökkentését semmi nem indokolja, az eurókamatok lejjebb szállítása viszont a “levegőben” van.
A KÖZÖS MONETÁRIS POLITIKA CSAPDÁJA. A konjunkturális hullámvölgy felé haladó európai gazdaságok saját, nemzeti monetáris politika híján nehezebben fogják elviselni
a fenyegető visszaesést. Nemcsak az a gond, hogy a közös monetáris politika természeténél fogva alkalmatlan az aszimmetrikus sokkok enyhítésére, hanem az is, hogy ez –
a maastrichti kritériumok érvényességét mintegy prolongáló Stabilitási és Növekedési Egyezmény révén – túldeterminált, éspedig alapvetően restriktív jelleggel. Sokak szerint
a maastrichti kritériumok és különösen azok fiskális részei (a költségvetési hiánynak a GDP-hez viszonyított arányát 3 százalékban, illetve az államadósság/GDP rátát 60 százalékban maximáló pontjai) indokolatlanok és túlzottak voltak, szükségtelenül korlátozták
és korlátozzák ma is a tagországok gazdasági aktivitását.
CSERÉK AZ IRÁNYÍTÓ POSZTOKON. Ma már nem azok a politikusok és politikai erők kormányozzák a tizenegyeket, akik és amelyek a monetáris uniót elhatározták és létrehozták. A tizenegyből kilenc kormányt szociáldemokraták dominálnak, márpedig
ez óhatatlanul a társadalmi preferenciák módosulásával jár. A választópolgárok
a monetarista gazdaságpolitika növekedést
és egyensúlyt célzó értékeivel szemben többre tartják a keresletélénkítést, a munkanélküliség elleni fellépést és a jóléti rendszerek megőrzését. Ez a monetáris politika nyelvén kamatcsökkentést, de legalábbis kamatcsökkentési várakozásokat, egyben árfolyam-lemorzsolódást jelent.
TÚLÉRTÉKELÉS UTÁN KORREKCIÓ. Vannak, akik szerint az euró árfolyama a közös pénz túl jól sikerült előzetes beharangozásának, magyarán propagandájának az áldozata.
A piacok az esetlegesen bekövetkező kedvező hatásokat túlzott mértékben, illetve idő előtt jelezték, és ezért a túlértékelt induló árfolyam-megállapítást szükségszerűen korrekció követte.
KÖNNYÍTETT LEÉRTÉKELÉS. Többen úgy vélik, technikailag túl egyszerűvé vált az európai pénznem(ek) leértékelése a külső devizákkal szemben, mégpedig úgy, hogy ez ne rendezze át az Európán belüli kereskedelmi és pénzügyi viszonyokat, azaz a tagországok egymással szemben ne értékeljenek le. Paradox módon tehát az a közös valuta, amelynek bevezetési feltétele volt a leértékelés tilalma, létrejötte után rögtön lehetővé teszi a tagok számára
a (külső) leértékelést. Az ECB elnöke, Wim Duisenberg ugyanakkor jogosan mutatott rá arra, hogy az euró bevezetése következtében csökken a devizaárfolyamok jelentősége, mert az Eurolandon kívüli export mindössze
a térség összesített GDP-jének 10 százalékára rúg. Ráadásul – tehetjük hozzá – e kereskedelem egy (igaz, kisebb) része olyan országokkal folyik, amelyek saját pénznemüket többé-kevésbé az euróhoz kötötték.
