Hétköznapi telefon-előfizetők nyilván nem böngészik át a Magyar Közlöny tavalyi utolsó számát, amely részletesen ismerteti az egyes körzetekben ez év január elsejétől érvényes tarifákat, díjakat. S ha meg is tennék, akkor sem vennék észre, hogy az elmúlt időszakhoz képest most jelentősek a változások, hiszen nincsen minden részletre kiterjedő összehasonlítási lehetőségük. A távbeszélő díjak átlagos, 10,5 százalékos emelkedése semmit sem árul el a valóságos folyamatokról. A fogyasztók legfeljebb csak azt veszik észre, hogy a havi előfizetési díjak minden körzetben nőttek, a helyi hívások díja tovább emelkedett, s e téren a legdrasztikusabban, 29,5 százalékkal a Matáv drágította szolgáltatásait. A helyi társaságok az idén még megtartották az impulzusok szerinti számlázást, a Matáv pedig – kompenzálandó a jelentős helyi beszélgetéseket érintő emelést – áttért a ténylegesen “elfogyasztott” idő mérésére.
Ha valaki mégis szakított időt a tarifadzsungel feltérképezésére, azt állapíthatta meg, hogy a telefonálók sehol sem jártak jól. Mert a helyközi hívások emelése ugyan szerényebb mértékű volt az átlagosnál, és a nemzetközi hívásokért ezután 1 százalékkal kevesebbet kell fizetni, ám ez legfeljebb a nagy külföldi forgalmat lebonyolító üzleti előfizetőknek jöhet jól, az átlagpolgárt alig érinti.
Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a tavalyi év elején liberalizált európai távközlési piac látványosan csökkenő tarifáihoz és előfizetési díjaihoz képest Magyarország még mindig el van maradva. Bár a helyi tarifák közelítenek a versenypiacon alkalmazottakhoz, az előfizetési díjak – tehát amelyekben a szolgáltatók állandó költségeinek kellene érvényesülniük – nálunk fele akkorák, mint Nyugat-Európában.
Ez persze idehaza egyetlen előfizetőt sem vigasztal. Különösen nem azt a fogyasztót, aki történetesen egy helyi koncessziós társaság előfizetője, s ha a Matáv előfizetőjeként más területen lakó ismerősét hívja, többet fizet, mint amikor az ismerőse őt hívja fel. Miből adódik ez a különbség? Abból, hogy a Matáv struktúrája lehetővé teszi a keresztfinanszírozást. Az ország területének 75 százalékán szolgáltató cégnek ugyanis módja van arra, hogy a piac 2002-re tervezett felszabadításáig kizárólagosan az ő kezében lévő távolsági és a nemzetközi hívások bevételeit átcsoportosítsa és kompenzálja a helyi szolgáltatásoknál adódó esetleges veszteségeit. Ezt a helyi társaságok nem tehetik meg. Szakértők egyetértenek abban, hogy a helyi szolgáltatások önmagukban – és nemcsak nálunk – általában nem lehetnek nyereségesek. Így a helyi koncessziósok, bármilyen ügyes marketinggel “dolgozzák is meg” piacukat, munkájuk eleve kudarcra ítéltetett – még virágzó üzleti kommunikációs üzletágukból sem tudnak annyit “besöpörni”, hogy az ellensúlyozza az egyéni előfizetői forgalomból adódó veszteségeket.
Hogy a helyiek ilyen módon eleve hendikeppel indulnak ezen a versenyszerűnek igazán nem nevezhető terepen, azzal persze már az indulásnál, a koncessziós szerződések megkötésekor, 1994 májusában is tisztában lehettek a társaságok, hiszen ilyen feltételek mellett pályáztak a szolgáltatás jogáért. Nagy kérdés azonban, hogy a fogyasztók is tisztában voltak-e mindezzel. Jóllehet az is igaz, senki nem szándékozta kikérni a véleményüket a Matáv monopóliumának megtörésekor. Tény, hogy a hazai vezetékes telefónia új szereplői belementek a játszmába. Nyilván abban reménykedtek, hogy az általuk befizetett (a privatizációs bevételek törvény által meghatározott hányadával együtt) összesen mintegy 40-60 milliárd forintnyi koncessziós díjból – méltányos elosztásban – kompenzációt kaphatnak a magyar államtól a távközlési piac teljes megnyitásáig. Ezzel szemben tény, hogy a hatalmas bevételekből (és a későbbi éves befizetésekből) alig láttak viszont valamit. Eközben a koncessziós társaságok több százmilliárd forintot költöttek – jobbára kölcsönökből – hálózatuk fejlesztésére. S mivel forgalmuk csak lassan nőtt, a bevételeik nem tudták követni a kiadásokat.
Bajban igazán tavasszal lesznek, amikor a halasztott fizetésű hiteleknél meg kell kezdeniük a tőketartozások törlesztését. Ez a helyi koncessziósok többségénél akár csődhelyzetet is okozhat. A hírközlési tárca illetékesei ugyan kijelentették, hogy egyetlen szolgáltatót sem engednek csődbe jutni, arról viszont egyelőre senki sem nyilatkozott, hogy miből kívánják támogatni a majdan bajba jutókat. Noha a jogszabály szerint a hírközlési tárcának erre a célra fejezeti kezelésű előirányzata nyújthat fedezetet, ennek részleteiről még semmit sem lehet tudni.
Évről évre visszatérően valamennyien tanúi lehettünk annak, hogy a helyi társaságok – a nyilvánosság előtt sem titkolt – csatába indultak azért, hogy lefaragják a Matáv (szerintük túlságosan magas) összekapcsolási díjait, mert úgy vélik, a még ma is monopolhelyzetben levő óriáscég a megengedettnél és a szükségesnél is többet fölöz le a bevételeikből. Nemzetközi összehasonlító számításokkal igyekeztek minden alkalommal meggyőzni az illetékeseket arról, hogy ők mennyire rosszul járnak. A Matáv ugyanezekkel a számításokkal próbál érveket gyűjteni a maga igaza mellett. A volt monopol cég szerint a hazai tarifák összekapcsolásidíj-tartalma mindössze 37 százalék, a nyugat-európai 78 százalékkal szemben. (A liberalizált piacon egyes szakértők szerint ez ma a jelzettnél is magasabb lehet.) Az igazság az, hogy a szabad távközlési piaci versenyben épp az összekapcsolási díjak jelentik a legfőbb bevételt. Jóllehet, ott a helyi szolgáltatók is szabadon beszedhetnek összekapcsolási díjakat azoktól, akikkel erre szerződést kötöttek. A magyarországi helyi szolgáltatóknak erre nincs lehetőségük, hiszen még nincs verseny, valamennyi piaci szereplő monopolhelyzetben van a maga területén. Ezért őket valamilyen formában támogatnia kellene a koncessziós szerződéseket megfogalmazó államnak. Voltaképpen ez az, amit hiányolnak a helyi társaságok.
Mint oly gyakran, a vezetékes telefonszolgáltatás mai tarifaproblémáinak is a múltban kell keresni az okát. A koncessziók meghirdetésekor eleve rosszul találták ki az egész rendszert, amin ma már késő keseregni. A versenyhelyzet magvainak elhintésekor nem kalkulált senki azzal, hogy az álversenypiacon a kicsik és azok előfizetői hátrányba kerülnek a naggyal és annak előfizetőivel szemben. Ez persze a fogyasztókat nem vigasztalja.
Az új polgári kormányzat azt tervezi – és ez nagyon ésszerűnek tűnik -, hogy a jelenlegi áldatlan állapotokat a piac felszabadításának 2001-re való előrehozásával szünteti meg. Jól hangzik. Gondoljunk azonban csak bele, hogy ennek következtében milyen káosz elé nézünk? A nyugat-európai szinthez képest elmaradt helyi tarifákat és az alapdíjakat a szolgáltatók kénytelenek lesznek drasztikusan megemelni annak érdekében, hogy a versenyben ne induljanak hátrányos helyzetből. Ez a kormányzat oldaláról nézve rendkívüli politikai veszélyt rejt magában, hiszen az előfizetők joggal lázadoznának a hirtelen – az inflációnál bizonyosan jóval nagyobb mértékű – áremelkedések ellen. Az új piaci szereplők pedig nevethetnének a markukba, hiszen minimális befektetéssel maximális haszonhoz juthatnak az adott szituációban. (Ma még meglehetősen torz, kiegyenlítetlen a tarifastruktúra: az előfizetési díjak nem fedezik a hálózati hozzáférés költségeit, míg a távolsági tarifák jócskán meghaladják a valós költségeket. Ha a hazai távközlési piac mai szerkezete mellett kerül sor a piac liberalizációjára, az új belépők élvezhetik a torz díjarányok előnyeit – például a magas távolsági díjakból adódó többletbevételt – anélkül, hogy az infrastrukturális beruházások terheit viselniük kellene.) Láttunk már erre példát a német piacon, ahol a korábban monopolhelyzetben lévő Deutsche Telekom (DT) pillanatok alatt egyharmadnyit veszített piacából, és hatalmas veszteségeket kellett elszenvednie egyebek mellett azért, mert drasztikus tarifacsökkentésekre kényszerült, hogy talpon tudjon maradni.
Kik jöhetnek szóba Magyarországon a meglévő távközlési cégek konkurenseiként? Kapásból nyilván mindenki az egyelőre csak adatátvitelben működő alternatív szolgáltatókat említené, így a PanTelt és a Novacomot. Ezek már most szisztematikusan készülnek arra, hogy kiépülő hálózatukon majdan hangátviteli szolgáltatásokra is képesek legyenek. Valójában azonban nem ezek, hanem például a kábeltévés társaságok lesznek az igazi versenytársak. Technikailag ugyanis könnyedén megoldható, hogy a távközlési szolgáltatásokra is alkalmas kábeltévé-hálózatot átállítsák és rövid időn belül bekapcsolódhassanak a rendszerbe.
Érdemes megfigyelni, milyen dinamikusan fejlődnek ezek a társaságok (a helyi távközlési cégek és a Matáv is nagy pénzeket öl a kábeltévézés kiépítésébe). A több kontinensen szórakoztató műsoraival – és hálózatával – jelen lévő MTV cég például tavaly nyáron jelent meg nálunk, két társaságot is alapítva. A Kábeltel és a Kábelkom azóta 430 ezer előfizetőt gyűjtött össze. Január elsejével a társaságok összevonásával megalakult a UPC Magyarország, amely tervei szerint hamarosan megsokszorozza előfizetői táborát.
Ma a helyi koncessziós telefonos cégeknek összesen 700 ezer előfizetőjük van, a Matávnak több mint 3 millió. Ha ezek a fogyasztók 2001-ben szabadon választhatnak szolgáltatót, látványosan összeomolhat a hazai távközlési piac és hoppon maradhatnak azok a külföldi befektetők, akik eddig igen sokat invesztáltak az itteni hálózat fejlesztésébe.
Miként lehet ezt a csapdahelyzetet elkerülni? A válasz már megfogalmazódott néhány hozzáértő fejében, ám a megvalósítás jelei egyelőre nem mutatkoznak. A megoldás egyébként meglepően kézen fekvő. A Matáv távolsági és nemzetközi hívásokra vonatkozó kizárólagosságát meg kellene szüntetni 2001-ben; ennek kompenzálására az állam által még finanszírozható kedvezmények adhatók. Ugyanakkor feloldható lenne a helyi szolgáltatók körzeteikre érvényes privilégiuma annak fejében, hogy ők is beléphetnének a távolsági és a nemzetközi hívások piacára. Ezzel egyidejűleg újabb koncessziós pályázat kiírására lenne szükség, amelyen a már meglévő szolgáltatók is indulhatnának. Az a kikötés, hogy senki sem szerezhetne többet a hazai piacon 50 százalékos részesedésnél, megakadályozhatná, hogy a tőkeerős Matáv egyszerűen felvásárolja a helyi társaságokat. Mód lenne azonban a jelenlegi versenytörvény szigorának megkerülésére, a fúziókra, mivel az új – már nem kizárólagos helyzetben lévő – koncessziós társaságok kialakulását és működését csak a pályázati kiírás befolyásolhatná. (A JászTel esete jelzi, hogy ma még mennyire szabályozatlan ez a kérdés.)
Megjelenhetnének nyilván külső befektetők is, akik beszállhatnának a fizetési gondokkal küszködő helyi koncessziós társaságokba vagy önálló céget alapíthatnának. A kicsi magyar távközlési piacon így már valóban egyetlen céljuk lehetne a befektetőknek: árversenyben megnyerni minél több fogyasztót. Vége lenne a lobbyzásoknak és a politika is kivonulhatna végre a távközlésből. Az új piaci szereplők között is elkerülendő parttalan verseny megelőzése miatt azonban továbbra is szükség lesz a szabályok megtartásának ellenőrzésére, amelyet – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – a politikától független Hírközlési Főfelügyeletnek szabályozó hatóságként kell majd végeznie.
Szakértők szerint az új koncessziós pályázat kiadásainak fedezéséhez szükséges forrásokat csak úgy tudja megszerezni az állam, ha minél előbb kiírja a GSM mobiltelefon-szolgáltatást javító 1800-as (DCS) tendert. Erről – mint a szaktárcánál ígérik – hamarosan megszületik a döntés.
