Ha kutatás-fejlesztésről esik szó, mindenki rögivest siránkozni kezd és a GDP-hez viszonyított alacsony, 0,7 százalékos arányról beszél. Amennyiben pedig nemzetközi összehasonlításra kerül a sor, sokan még inkább kétségbe esnek. Valóban ilyen rossz a helyzet?
Bevallom őszintén, én ebből az összehasonlításból önmagában csak kevés következtetést tudok levonni. Az igazság az, hogy idehaza, illetve az egész közép- és kelet-európai régióban még azt sem vagyunk képesek meghatározni, mekkorák a kutatás valós költségei. Ha pedig nincsenek a fejlett országokéval azonos infrastrukturális feltételek és számítási módszerek, akkor értelmetlenné válik a hasonlítgatás. Persze, az általában sajnos igaz, hogy az elmúlt tíz évben folyamatosan süllyedt az e célra fordított összegek nagysága. S bár lehet javasolni, hogy a GDP 1,2 vagy 1,5 százalékát fordítsák ezután kutatás-fejlesztésre, de tudni kell, hogy a kassza kulcsa nem a mi kezünkben van…
Ezek szerint csak a mindenkori pénzügyi kormányzaton múlik, hogy mekkora ez a mutató?
Meglehet, de nem ezen áll vagy bukik a K+F sorsa. Szerintem sokkal fontosabb, hogy az innovációs lánc végén olyan vállalati struktúra működjön, amely igazi piaci szereplőkből áll. Ha van tudományos eredmény és nincs hozzákapcsolható termék – vagy ha van is termék, amelyet piacra visznek, de rossz feltételek mellett, s így a piac nem vesz tudomást róla -, akkor azt lehet mondani: rövid az innovációs lánc, hiányzik a végéről az a szem, amely a piachoz, a felhasználókhoz kapcsolja az innováció résztvevőit. E téren a multiknak nagyon pozitív a szerepük. Közreműködésükkel, közvetítésükkel kijuthat a hazai termék a világpiacra, míg a magyar vállalatok, innovátorok legfeljebb a piacok kicsiny réseit célozhatják meg, ha szerencséjük van. Mindehhez a K+F kiadásoknak és a GDP-nek közvetlenül nem sok köze van, ezért nem érdemes csak számolgatni és összehasonlítgatni.
Felmérések igazolják, hogy a honi vállalatok nagyon keveset költenek kutatásra és fejlesztésre, sőt nem is igazán igyekeznek növelni ilyen jellegű kiadásaikat. Ez a tény sem jelzésértékű?
Dehogynem. Kutató kollégáimmal közösen nemrégiben elkészítettünk egy modellt, amely tulajdonképpen ugyanezt mutatja, csak a mi megközelítésünk más volt. Azt vizsgáltuk, hogy az utóbbi időben gyorsan növekvő magyar exportteljesítmények mögött milyen a K+F intenzitás. Az eredmény meglepő: e téren az OECD-országok mezőnyében középtájon helyezkedünk el. A problémát abban látom, hogy ez nem a hazai, hanem a külföldi vállalatok K+F ráfordításainak köszönhető. Éppen ezért azt gondolom, hogy a multik ebbéli beruházásait ösztönző kormányprogram nagyon üdvös. Újabban például az Audi és a Nokia jelentette be, hogy itteni érdekeltségeiket bekapcsolják a vállalat egészének kutatás-fejlesztésébe. Korábbi jó példaként említhető az Electrolux, amelynél kezdetben – a privatizációt követően – nagy volt a félelem, hogy a svédek elviszik Magyarországról a kutatást és a fejlesztést. Végül az történt, hogy a vállalati munka átszervezése során a jászberényiek kicsi, de annál fontosabb feladatot kaptak: övék lett az élelmiszer-ipari tisztaságú műanyagok fejlesztése. Megváltozott tehát a multikhoz kerülő magyar gyári K+F részlegek feladata: nem általában, hanem egészen konkrét célok megvalósítása érdekében végzik a fejlesztéseket.
A gazdasági tárcánál a napokban bejelentették, hogy elkészült a gazdaságstratégiai koncepció, s az első negyedévben beterjesztik a kis- és középvállalkozási törvényt. E tények fontosak lehetnek abból a szempontból, hogy a jövőben a kisebb társaságok is aktívan bekapcsolódhassanak a K+F tevékenységbe. Tárgyalt erről Chikán Attila miniszterrel?
Természetesen általánosságban beszélgettünk már, hiszen tudományos tevékenységünk kapcsán jól ismertük egymást korábbról is. Egyetértettünk abban, hogy a jelenleginél több regionális bázisra lenne szüksége az innovációnak. Az ország térképét nézegetve ugyanis észrevettük, hogy a legtöbb dinamikusan fejlődő ipari körzetnek szinte egyáltalán nincs helyi kutatói háttere. Különösen jellemző a felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés átlagosnál kisebb jelenléte az egyébként fejlettebb nyugati országrészeken. Mindenképpen erősíteni és bővíteni kell a kutatás és a termelés közötti kapcsolatok hálóját. A megvalósításról egyelőre még csak elképzeléseink vannak, de a gazdasági tárcával szerintem jó lesz az együttműködés ezen a téren is.
Mi lesz az OMFB legfontosabb feladata a közeli jövőben?
A hálózatépítés. Egy ilyen hivatalnak ugyanis, mint a miénk, nem az állami pénzek elköltése a legfőbb feladata – történjen az akár a lehető legoptimálisabb feltételeket biztosító pályázatok kiírásán és kivitelezésén keresztül. Ez a hivatal nem tudja megvalósítani a kutatásokat és a fejlesztéseket, csak finom eszközökkel támogatni tudja azokat. Magyarország, mint az Európai Unió társult tagja, 1999-től aktívan részt vesz az unió 5. kutatási és technológia-fejlesztési keretprogramjában. Ennek projektjeibe bekapcsolódva be lehet jutni abba az együttműködési hálóba, amellyel a hazai fejlődési lehetőségek szövete is erősödik. A programban való részvétel egyébként 1999-ben 2 milliárd forint befizetését jelenti; ennek maximum 48,7 százalékát azonban a Phare-program visszatérítheti. A hálózatépítéshez tartozik még természetesen, hogy a kormány kis- és középvállalkozói, valamint az 1998 májusában indult beszállítói programjához – tehát a termeléshez – csatlakozva megteremtsük annak innovációs oldalát is. Az oda-visszacsatolásnak kölcsönösnek kell lennie a jövőben, mert másképp nem integrálódhatnak a magyar vállalatok.
Ez év elejétől némileg módosul az OMFB statútuma is. Milyen változásokat hoz ez?
Lényegében piacszerűbb lesz a tevékenységünk, illetve az annak alapján a vállalatoknál keletkező végeredmény. Megpróbáljuk megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy a hazai gyártók továbbra is autonóm módon viselkedjenek a K+F terén, s kimaradjanak az európai és világpiaci hálózatokból. Az új statútum egyúttal könnyebbé teszi az országhatáron belüli regionalitás kialakítását is, s általában véve megnövelheti az OMFB fejlesztéspolitikai szerepét.
Török Ádám 46 éves, a közgazdaságtudományok doktora. Ezt a címet 1993 decemberében szerezte a fejlődő magyar piacgazdaság iparvédelmi rendszerének korszerűsítéséről szóló tudományos munkájával. Egyenesen az egyetemről került az MTA Világgazdasági Kutató Intézetébe, ahol 10 évig dolgozott. Közben Franciaországban az Európai Közösség integrációjáról szóló posztgraduális képzésben vett részt. 1986 és 1989 között az Országos Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében, majd 1990-től az MTA Ipar- és Vállalatgazdaság-kutató Intézetében dolgozott; 1998 januárjától az intézet igazgatója lett. Időközben számos külföldi egyetemen és hazai felsőoktatási intézményben tanított; tagja volt a Miniszterelnöki Hivatal mellett működő, 1996 tavaszán alakult Integrációs Stratégiai Munkacsoportnak, valamint 1996 és 1998 között a pénzügyminiszter gazdaságstratégiai tanácsadó csoportjának. Angol, orosz, német, francia és spanyol nyelvből felsőfokú szakmai nyelvvizsgával rendelkezik.
