ECB – EGYESEK ÉS KETTESEK

Forrás: OECD

WIM DUISENBERG 1973-ban lett Hollandia pénzügyminisztere. A ma 63 éves Duisenberg tanulmányai befejeztével, 1961 és 1973 között elméleti kutatóként dolgozott, az utóbbi negyedszázadban azután szinte végig magas állami pozíciókat töltött be. A pénzügyminiszteri székből 1977-ben állt fel, majd a magánszektorban eltöltött néhány év után 1981-ben a holland jegybankhoz került. Egy évvel később a bank elnöke lett, és egészen 1997 nyaráig az is maradt, amikor az ECB előfutára, az Európai Monetáris Intézet (EMI) elnöki posztjára jelölték. Duisenberg csak akkor került az újságok címlapjára, amikor 1998 májusában az ECB elnökének javasolták. Akkor is főként azért, mert Franciaország a legutolsó pillanatig nem tette magáévá a közös jegybank vezetője ügyében kialakult többségi álláspontot, s kitartott saját jelöltje, a párizsi jegybank elnöki tisztét betöltő Jean-Claude Trichet mellett. Végül kompromisszum született: az érintettek a színfalak mögött megállapodtak abban, hogy Duisenberg mandátumának félidejénél visszalép, átadva helyét Trichet-nek. Mindenesetre a holland szakembert az ECB-ről is rendelkező maastrichti szerződéssel összhangban 8 éves időszakra nevezték ki, s hivatalosan nem ismerik el a háttérmegállapodás létét.

CHRISTIAN NOYER a hat igazgatótanácsi tagja közül talán a legkevésbé ismert. 47 évesen ő a legfiatalabb a testületben, s 4 éves megbízatása is a legrövidebb. Abból a szempontból is kilóg a sorból, hogy ő az egyetlen, aki korábban nem dolgozott jegybanknál. Posztgraduális fokozatát az Ecole Nationale d’Administration – a francia politikai elit egyik legismertebb oktatási intézménye – állította ki. 1976-ban a kincstárhoz került, ahol azután eddigi pályafutásának nagy részét töltötte. Először a bankügyi kutatások vezetőjeként, majd a nyolcvanas évek végén Edouard Balladur pénzügyminiszter vezető tanácsadójaként dolgozott. Ezt követően multilaterális ügyekkel foglalkozó igazgatóhelyettesként és más különböző magas beosztásokban dolgozott, míg végül 1993-ban a kincstár igazgatójává nevezték ki. 1995 és 1997 között Jean Arthuis, az akkori jobbközép kormány gazdasági miniszterének kabinetfőnöke volt. Franciaországon kívül leginkább talán a Párizsi Klub, azaz a fejlett országok kormányhitelezői szervezetének igazgatójaként ismerik. Az az általános vélemény, hogy Noyer konzervatív meggyőződése révén pontosan beleillik az ECB-n belül várhatóan uralkodó monetáris ortodoxiába. Az intézmény alelnökeként az adminisztráció működésének felelőse.

SIRKKA HäMMäLäINEN az egyik legszigorúbb jegybanki szakembernek számít Európában. A finn nemzeti bank kormányzójaként 1992-től kezdve fontos szerepe volt abban, hogy a heves konjunkturális ingadozásairól elhíresült finn gazdaságban megzabolázta az inflációt, noha ennek ára mély recesszió és a munkanélküliség jelentős emelkedése volt. 1961 óta szinte megszakítás nélkül a jegybanknál dolgozott. 1981-től egy évig a pénzügyminisztérium közgazdasági osztályának igazgatója volt, majd a makrogazdasági elemzésért, a monetáris és az árfolyam-politikáért felelős igazgatóként tért vissza a jegybankhoz. Ezt a feladatot egészen 1991-ig végezte, amikor igazgatósági tagnak jelölték, rá egy évre pedig kinevezték az intézmény első emberévé. Egyes vezető európai bankárok úgy vélik: ő lehetett volna a megfelelő kompromisszumos jelölt az elnöki tisztségre, ha Franciaország végül mégis megvétózta volna Duisenberg kinevezését. Az 59 éves Hämäläinent 5 évre nevezték ki az ECB operatív működéséért és a számvevői ellenőrzésért felelős igazgatójának. Duisenberget leszámítva neki van a legátfogóbb jegybanki tapasztalata a testületben. A fő feladatnak a kompromisszumoktól mentes árstabilitás megteremtését tekinti.

OTMAR ISSING kinevezése talán az egyik legfontosabb személyi döntés volt a közös jegybank háza táján. A 62 éves német szakember az ECB “vezető közgazdászaként” meghatározó befolyást fog gyakorolni az intézmény politikai stratégiájára. Duisenberg mellett ő az egyetlen, akinek – funkciója következtében – 8 évre szól a megbízatása, ám neki nem kell majd idő előtt visszavonulnia a politikai egyensúlyozás jegyében. Klasszika-filológiai és közgazdasági tanulmányai után 1961-ben doktorált közgazdaságtanból, mégpedig olyan témában, amely a lehető legjobban illeszkedik jelenlegi megbízatásához (A konjunktúra-ciklusok politikai problémái fix árfolyamrendszer mellett és a valuták szabad átválthatósága). Egyetemi oktatói pályafutás után, 1990-ben lett a Bundesbank igazgatója, ahol 1998 májusáig a gazdaságpolitikai döntések felelőse volt. A Bundesbank igazgatóinak többségével ellentétben pártkötődése nem ismeretes. Issinget gyakran – ám tévesen – “monetáris héjának” tartják. Elsősorban az ő kitartásán múlott, hogy a Bundesbank a kilencvenes évek közepe óta meglepően nagy mértékben csökkentette a kamatlábakat. Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy egyetlen doktrínát sem követ vakon, sokkal inkább támaszkodik az analitikus megközelítésre.

TOMMASO PADOA-SCHIOPPA azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról, hogy ők “találták fel” az egységes valutát. 1988-89-ben a befolyásos Delors-bizottság tagjaként nagy szerepe volt a jelenlegi struktúrák, az EMU jogi-intézményi kereteinek kidolgozásában. A nagy tiszteletnek örvendő, 58 éves olasz közgazdászt és jegybanki szakembert 7 éves időszakra nevezték ki; ő lesz felelős a nemzetközi kapcsolatokért, a fizetési rendszerekért, továbbá a banki felügyeletért. A milánói Bocconi Egyetemen és a bostoni Massachussetts Institute of Technologyn tanult. Köztisztviselői pályáját 1968-ban az olasz jegybank milánói irodájában kezdte. A hetvenes években a gazdaságkutató osztályon dolgozott, ahol a pénzpiaci csoportot vezette. 1979-ben Brüsszelbe, az Európai Bizottsághoz került a gazdasági és pénzügyekért felelős főigazgatóként. 1983-ban gazdaságkutatási főigazgatóként tért vissza az olasz nemzeti bankhoz, ahol 1984-ben főigazgató-helyettesnek nevezték ki. Azóta számos nemzetközi bizottság elnökeként dolgozott, például az Európai Bizottság bankügyi tanácsadó testületénél. 1997 áprilisában nevezték ki az olasz tőzsdefelügyelet elnökévé azzal a feladattal, hogy vezényelje le az ottani tőzsderendszer szerkezeti és jogi reformját.

EUGENIO DOMINGO SOLANS a jelenlegi spanyol jobbközép kormányhoz közelálló jegybanki szakember; viszonylag kevesen ismerik, legalábbis hazáján kívül. Az 52 éves, 6 évre kinevezett Solans az ECB-n belül a bankjegykibocsátásért és a statisztikáért felelős. A barcelonai egyetemen szerzett közgazdász diplomát, majd az egyik madridi egyetemen doktorált. Pályájának elején barcelonai és madridi felsőoktatási intézményekben államháztartást tanított, később átkerült a magánszektorba. A hetvenes években közgazdászként dolgozott a Banco Atlanticóban, és egy ideig a gazdasági minisztériumban is volt tanácsadó. 1979 és 1986 között a madridi Közgazdasági Tanulmányok Intézetének kutatási osztályát vezette. A jobbközép Partido Popular jelöltjeként került 1994-ben a spanyol jegybankhoz. A konzervatív monetáris politika híveként évekig munkaadói lobbystaként tevékenykedett Spanyolországban és az Európai Unióban. Konzervatív nézetei jól beleillenek az ECB-n belül uralkodó ortodoxiába. Más jegybanki szakemberekhez hasonlóan ő is egyértelműen tagadja, hogy a monetáris politika lenne az európai munkanélküliség megoldásának kulcsa.