Leginkább olyan piramisként lehet jellemezni a vegyipart, amelynek a csúcsán a speciális tudást és nagy tőkét igénylő gyógyszeripar található, alul pedig a nehézvegyipar, mint például a vegyipari alapanyagok gyártása helyezkedik el. Magyarországon az alsó és a felső szinteken általában véve jó irányba mennek a dolgok, ám középen sok problémával küzdenek. Ennek ellenére a vegyiparban zajló folyamatokat Bondár László, a Magyar Vegyipari Szövetség (Mavesz) főtitkára egészségesnek tartja, bár elismeri, hogy a szerkezetátalakítás lehetne gyorsabb is. A szakmai érdekképviselet operatív első embere az ágazat tennivalóit két fő pontban foglalta össze: egyrészt fel kell készülni az Európai Unióhoz történő csatlakozásra, másrészt pedig a vegyiparról kialakult képet kell megváltoztatni.
Miközben a gépipar néhány éve sikerágazatnak számít Magyarországon, a vegyiparról általában csak negatív híradások jelennek meg – kontrázott a szövetség főtitkárának véleményére Honti György, az Interauditor Kft. munkatársa. Pedig ez távolról sem felel meg a valóságnak, a két ágazatot nehéz összehasonlítani, de a vegyipar eredményei is számottevőek, s szemben a már említett gépiparral, a vegyi cégek túlnyomó része már hosszú múltra tekinthet vissza Magyarországon. Az Interauditort a Mavesz azzal bízta meg, hogy világítsa át a szakmai szövetség működését. A munka december elején ért a hajrájába.
Az átvilágító szerint az átalakulás eddigi eredményei körülbelül a szükséges út feléig vitték el az ágazatot, a további fejlődés elengedhetetlenné teszi a változó szituációkhoz való alkalmazkodást. Az új kihívásokat két okra vezeti vissza Honti György, egyrészt a már hosszú ideje tapasztalt ciklikusságban most éppen a nehezebb rész következett be – ezt súlyosbítja az egyre globálisabbá váló világgazdasági megtorpanás. Másrészt az ország európai integrációs tervei állítják megoldandó feladatok elé a vegyipart. Az első probléma sem elhanyagolható, de az igazi feladat az EU-csatlakozás előkészítése, s különösen nagy súlyt kell helyezni a fokozott felkészülésre. A javasolt terápia részét kell képeznie a vegyiparról kialakult – nem túl kedvező – kép megváltoztatásának is – mondta Honti György.
Ezzel igazat ad a megbízónak, a Mavesz az átvilágítástól ugyanis azt reméli, hogy a tagvállalatok felé igazolni tudják: kell a hatékony lobbyszervezet. “Ordító egerekre nincs szükség, sokkal hatásosabb egyetlen csendes oroszlán” – mondja Bondár László. A főtitkár nem titkolja, hogy a szövetség legitimációját az adja, hogy az egyes cégek – legyenek bármilyen nagyok is – nem tudják kellő eredményességgel képviselni érdekeiket a kormányzattal és a politikával szemben. Korábban – még a rendszerváltás előtt – külön stáb foglalkozott az ipari minisztériumban a vegyipar helyzetével – emlékeztet Bondár, aki a nyolcvanas évek első felében maga is tagja volt e csoportnak. Ma már jó ha egy-két ember feladatkörébe tartozik bele a vegyipar, ám ezt a főtitkár nem tartja bajnak, ha az ágazat megtalálja az utat érdekeinek érvényesítésére. Ez az elmúlt időszakban egyre jobban sikerül, mert az ágazat túljutott a privatizációs időszak nehézségein és növekedési pályára állt. Ám a hatékony munka pénzbe kerül és meg kellett győzni a tagokat, hogy a magasabb tagdíj kifizetődik – mondja a Mavesz tisztviselője.
A szakmai érdekképviseleti szervezetek létrejötte a rendszerváltás következménye, a vegyipar sem kivétel. A Mavesz az elmúlt nyolc évben jelentős változáson ment keresztül, csakúgy mint az egész ágazat. Ma már minden érintett számára világos, hogy a piaci versenyben csak akkor van esélyük a magyar vállalkozásoknak, ha minden szempontból állják az összehasonlítást konkurenseikkel. A nyugati típusú működés alapfeltétele a “lobbyzás” – mondja ki némi habozás után ezt a Magyarországon még nem egyértelműen pozitív jelentéstartalmú szót Bondár. A főtitkár értelmezésében ez azt jelenti: az ágazatot érintő kérdésben ne lehessen döntést hozni a szakma véleményének kikérése nélkül. Ehhez kell az egészséges párbeszéd, s a kormány csak akkor veszi komolyan a vegyipart, ha az azt képviselő szervezet maga mögött tudhatja az egész ágazatot. “Sőt a szakmai szervezetek korlátain átívelő összefogásra van szükség” – hangsúlyozza Bondár, s példaként a gyógyszeripari szövetséggel tervezett közös fellépést említi.
A Mavesznek van példaképe is, az Európai Unióban működő szervezet, az Európai Vegyipari Tanács (CEFIC) státusát szeretnék megkapni Magyarországon. Ez a maga nemében a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű szervezete, hiszen 1,7 millió munkavállalót foglalkoztat a képviselt vegyipar a Tizenötöknél, s kereskedelmi mérlege össz-európai szinten 40 milliárd ecu-s többlettel zárt 1997-ben. Így nem csoda, hogy Brüsszelben nincs vegyipart érintő döntés a CEFIC véleményének meghallgatása nélkül – szögezi le Bondár László, aki a társult tag Mavesz képviseletében gyakran vesz részt az európai szervezet rendezvényein.
A valódi szemléletváltás a Mavesznél éppen egy ével ezelőtt következett be, amikor is elfogadott egy átfogó programot. Ennek keretében az EU-csatlakozás előkészítését fogalmazták meg, ami megítélésük szerint sokkal könnyebben megy a CEFIC segítségével, mint nélküle. Az eredményes lobbyzás fortélyainak átadása mellett az Európai Vegyipari Tanács abban is iránymutatást tud nyújtani, hogy az EU vonatkozó joganyagának gyakorlati problémáira miként reagáljon a magyar szövetség. Arra magától is rájött a Mavesz, hogy az elmúlt években hozott hibás döntések hosszú távon behatárolták a magyar vegyipari cégek lehetőségeit.
Így például az Európai Unióval szemben követett kereskedelempolitika túlzottan liberális volta hátrányosan érintette a vegyipart, az EU-konformitás bevezetése elhamarkodott volt. Már régóta megszűnt minden kereskedelmi akadály a vegyipari cikkek árucseréjében, s e viszonylatban komoly versenyképességi gondokkal küzd az ágazat. Kifejezetten ártott a kereskedelmi szaldó alakulásának, hogy az EU-val kötött társulás szerződés következtében átmenet nélkül liberalizálta Magyarország az importot. (Ezt csak részben, vagy egyáltalán nem kompenzálta az a tény, hogy Brüsszel is egyik napról a másikra bontotta le akadályait a magyar vegyi áruk elől.) Általános a vélemény ezért, hogy a kereskedelemben nem hoz majd szinte semmilyen változást EU-csatlakozásunk, hiszen már a kilencvenes években átesett az ágazat a sokkon.
Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy a tárgyalások tét nélküliek lennének a honi vegyipar szempontjából. Éppen ellenkezőleg – véli Honti György, aki szerint ez a szerteágazó terület kifejezetten fontos része lesz a Brüsszellel folytatott alkudozásnak. Szerinte nem lesz szükség túlságosan sok átmeneti kedvezményre (derogációra), de a biztonságtechnika és a környezetvédelem terén nagyon oda kell figyelni a magyar tárgyalódelegációnak. A vegyipari szövetséget átvilágító szakember szerint a hangsúly a fokozatos felkészülésen van.
Az EU-csatlakozás kényes kérdése, és a főként nyugati viszonylatban negatív kereskedelmi mérleg ellenére a vegyipari cégek helyzete derűlátásra ad okot. Bár ez kevéssé ismert, de a feldolgozóipar 18 százalékát a vegyipar adja, s noha az 1990 előtti szintet nem éri el még az ágazat termelése, ez nagyon figyelemre méltó részarány. A “változások kora” valóban hozott változásokat. Így például csaknem teljesen megszűnt a növényvédőszerek hazai gyártása, mialatt erőteljes fejlődésen ment át a műanyag-feldolgozóipar és a petrolkémia vonalán is nagyon egészséges folyamatok indultak meg.
Bár különböző helyzetben vannak az alágazatok, a vegyipar egészére igaz, hogy a privatizáció lezárult. (A Nitrokémia képezi az egyetlen kivételt, s esetében is volt már sikerrel kecsegtető pályázat.) A magánosítás keretében multinacionális vállalatok is megjelentek a tulajdonosok között, de a tőzsdei privatizáció is népszerű volt az ágazat nagyobb cégei között – gondoljunk csak a Mol Rt.-re, amelynek tevékenységében fontos szerepet játszik a vegyipar, vagy a legnagyobb forgalmat lebonyolító papírok közé tartozó TVK-ra és BorsodChemre, s a sort lehetne tovább folytatni. A dolgozói tulajdonlás is polgárjogot nyert az ágazatban, ám az MRP (Munkavállalói Részvényvásárlási Program) nem oldotta meg egyik esetben sem a tőkehiány problémáját. Az ily módon privatizált cégeket sem kell leírni – véli Bondár László -, ezek privatizációs története minden bizonnyal tovább folytatódik.
Az ágazatban kifejezetten tőkeigényes beruházásokat lehet csak végrehajtani, cserébe viszont jelentős a hozzáadott érték – mondják az érintettek egybehangzóan. Bérmunka jellegű projektekre csak a legritkább esetekben kerül sor, szemben a gépiparral – bár ezt senki nem teszi hozzá, de kimondatlanul is jól hallható. A két szakma közötti ellenségeskedés látszatát igyekszik mindenki elkerülni, de nehéz nem észrevenni: a vegyipari vállalkozásokat zavarja, hogy az utóbbi időben általában a gépipart tekintik eminensnek. A vegyiparban ugyanis régi, Magyarországon már évtizedekkel ezelőtt gyökeret vert cégek vannak, amelyek sok szállal kötődnek a gazdaság többi részéhez. A gépiparban ezzel szemben az új, zöld mezős beruházások keretében létrejött vállalatok a jellemzőek, amelyek gyakorlatilag import alkatrészekből végeznek összeszerelést, s amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan hátat is fordíthatnak Magyarországnak.
A vegyiparon persze nem segít, ha a múlt kormányzati tévedésein, vagy a gépipar jó PR-helyzetén kesereg. Az ágazat kreativitására máshol van szükség, azoknak a lehetőségeknek a felkutatásánál, amelyek további fejlődést biztosíthatnak. Ez pedig manapság kifejezetten nehéz, mivel a nemzetközi gazdasági recesszió, a tartósan alacsony kőolajár és a tavaly jelentősen megdrágult hazai energiaár nem kedvez a vegyiparnak. De van követendő példa, Valovits Emil a Budapesti Vegyiművek vezérigazgatója szerint Svájc a minta. Ott sincs alapanyag, csak – ahogy mondani szokták – hidegvíz és hegyek. Ezekből valamennyi nálunk is megtalálható, s van még egy közös erőforrásunk: a jól képzett kutatók, fejlesztők. Emiatt válhatott Svájc vegyipari nagyhatalommá, s erre regionális szinten nekünk is jó esélyünk lehet.
A magyarországi vegyipari képzés színvonala valóban hosszú évtizedek óta elismert, de a második világháború utáni évek, évtizedek fejlesztései is meglapozták a magyar vegyipar jelenlegi helyzetét. Ez jó és rossz értelemben egyaránt igaz. A mezőgazdaság központosítása és kemizálása már az ötvenes években megadta az alaphangot. A hetvenes, nyolcvanas évekre az ipari termelés ötödét már a vegyipar állította elő, s akkor átfogó fejlesztési programokat indítottak el. A kissé eröltetett fejlődés nem volt azonban minden problémától mentes, mindez elsősorban a rendszerváltás után vált világossá. A műtrágya-felhasználás például olyan méreteket öltött, hogy szinte mindegyik vegyi gyárban folyt termelés (bár valószínűleg helyesebb lenne fordítva felállítani az ok és okozati összefüggést). A mezőgazdaság átalakulása következtében e tevékenységéről majd’ minden üzem lemondott. A jelenlegi kapacitás már szinkronban van az igényekkel, de most pedig a keleti – főként ukrán és orosz – import nehezíti a műtrágyagyártók, elsősorban Pét helyzetét. (A szituáció komolyságát mutatja, hogy a szakma ez ügyben piacvédelmi intézkedésért folyamodott a Gazdasági Minisztériumhoz, és – mint azt egy őszi válaszlevelében Chikán Attila miniszter írta – a tárcánál érdemben mérlegelik a kérést.)
A szocialista nagyüzemek nemcsak műtrágyát gyártottak, hanem szinte mindenhol mindennel foglalkoztak. Erre természetesen gazdaságosan nincs mód, ezért az elmúlt években minden üzemben racionalizálták a termékszerkezetet. Jóllehet a folyamat a kilencvenes években ment végbe, az alapokat már korábban lerakták. A magyar vegyipar a hetvenes, nyolcvanas évek óta versenyhelyzetben van – köszönhetően a nyugati nyitásnak -, s azóta áthatja a piaci orientáció – áll majd minden bizonnyal a Mavesz megbízásából készített átvilágításról készülő jelentésben. Honti György mindenestre megvan erről győződve. Az említett nyitás egybeesik azzal a két programmal, amelyeket a tervgazdaság irányítói a vegyipar felvirágoztatására szántak. Az egyik a petrolkémiát volt hivatva versenyképessé tenni, a másikat a gyógyszer-, növényvédőszer- és intermediergyártás helyzetének javítására szánták. Közös elemként mindkét kezdeményezés során a KGST-n belüli igényekre, azon belül is kifejezetten az orosz felvevő-kapacitásokra építettek. Ez pedig 1990 után megbosszulta magát. Másfelől azonban e programok keretében a nemzetgazdaság olyan alapanyagokhoz jutott saját termelésből, amelyek nélkül a fejlődés szinte elképzelhetetlen.
Időközben pedig a régi exportpiacok egy részére újra be tudtak törni a magyar vállalkozások. Mint Kovács F. László, a BorsodChem elnök-vezérigazgatója, egyben a Mavesz alelnöke fogalmaz, sikeresen túlélte az ágazat a keleti piacok elvesztését, 1993-tól pedig dinamikus fejlődés tapasztalható, legalábbis a tőzsdén szereplő cégek körében. Igen jó éve volt a magyar vegyiparnak 1995. ezt követően azonban a műanyag-alapanyagok gyártásának világpiaci lehetőségei fokozatosan romlottak. A borsodi vállalatvezér lát növekedési lehetőségeket saját cége esetében, de az ágazat egészét tekintve is, hiszen pont a régi KGST-piac, Kelet- és Közép-Európa országai várhatóan gyorsabban bővülnek az európai átlagnál. Éppen ezért azzal számol, hogy a közeljövőben elsősorban Közép- és Kelet-Európában talál a BorsodChem új piaci lehetőségeket.
A vegyipar általános problémájának tartják a környezetvédelem kérdéseit. Ez a téma az EU-csatlakozás előkészítésekor különösen fontos hangsúlyt kap. Bondár László szerint a valós helyzet jobb, viszont a felkészülés bonyolultabb és drágább annál, mint amit a nagy többség feltételez. Tény, hogy az ágazat olyan eljárásokat alkalmaz, amelyek környezetvédelmi szempontból különleges odafigyelést igényelnek – ám a magyarországi környezetszennyezés túlnyomó részét nem a vegyipar okozza. A háztartások károsanyag-kibocsátása például lényegesen meghaladja a vegyi gyárakét. Nehéz pontosan meghatározni, de a környezetszennyezésben az ágazat szerepét a Mavesz akkorára teszi, mint amekkora részt a feldolgozóiparban magáénak mondhat. Vagyis körülbelül 20 százalékosra. Ez sem kevés – ismeri el a vegyipari szövetség főtitkára -, a cél pedig egyértelműen az EU-normák elérése. Ám ezt egyik napról a másikra – mint a vámok eltörlésénél – végzetes volna előírni, az ágazat ugyanis képtelen lenne a szükséges forrásokat előteremteni. A megoldás a fokozatosság és a kiszámíthatóság.
