Betegsége miatt már évek óta nem járt be szerkesztőségünkbe, ahonnan több mint harminc évi munkássága alatt talán egyetlen napot sem hiányzott. Nehéz volt tudomásul venni távozását, még nehezebb elfogadni azt, hogy már soha többet nem beszélhetünk vele, még telefonon sem, nem üdülhetünk föl bölcs szavaitól, amiből a létező dolgok megértése, az emberi gyarlóság szelíd, türelmes tudomásulvétele derült ki, de nem a hibákba való belenyugvása. Hiszen szinte mindegyik – nagy gondossággal, szakmai precizitással, jól megalapozott latinos műveltségével megírt – glosszája, szatírája valamiféle emberi hibát, fogyatékosságot tárt fel félreérthetetlenül pontos fogalmazásban, ám mégsem sértően. Pedig kiapadhatatlan derűjéből fakadó írásai pontosan rámutattak a hanyagságból, tudatlanságból fakadó hibákra, azok okaira, okozóira. Valódi művésze volt annak, hogyan lehet a legkomplikáltabb gazdasági és a legrejtettebb emberi mulasztásokról szinte epigramma szerű rövidséggel megírni a lényegest, a bennük levő általános tanulságot. De ugyanígy sziporkázó módon tudott másnak ötletet adni, hogyan lehet a témát egy-két találó, szellemes szóval könnyebben érthetővé, elfogadhatóbbá tenni.
Szeretett a szerkesztőségben lenni, szeretett az emberekkel beszélgetni. A szerkesztőség volt a második otthona, ahol őt mindenki fontos családtagnak tekintette – s most annak kijáró szomorúsággal búcsúzik tőle.
