Emlékezetes, hogy a jelenlegi válság Ázsiában, Thaiföldön kezdődött, 1997 közepére azután több ázsiai országban súlyos strukturális problémák alakultak ki a pénzügyi és a vállalati szektorban, s részben a makrogazdaság-politikában. Ez sok vonatkozásban jellemezte a koreai és az indonéz gazdaságot is. A gazdaság túlfűtötté vált a magánkereslet gyors növekedése nyomán, ami az ingatlan- és értékpapírpiacon is jelentős áremelkedést okozott. A nagy belső kereslet – amely jelentős részben nagy volumenű külföldi hitelfelvételre épült – ösztönözte az importot, és számottevő külkereskedelmi hiányt eredményezett. A dollárhoz kötött nemzeti valuta ugyancsak ösztönző tényező volt a külső hitelfelvételben, s különösen nagy mértékben nőtt a rövid lejáratú tőkebeáramlás. Mindez számottevően növelte az árfolyamkockázatot a magánszektorban. A belső prudenciális rendszabályok hiányosságai és a bankfelügyelet lazasága a bankok kihelyezéseinek gyors romlását eredményezte.
A helyzet kialakulásáért azonban a fejlett ipari országok is felelősek voltak. A befektetőket mágnesként vonzották a magas hozamok ígéretei, és emiatt alig fordítottak figyelmet a kockázati tényezőkre. Az ázsiai országok gyors fejlődésének eredményei elködösítették befektetéseik kockázatát. Ennek kapcsán szem elől tévesztették azt is, hogy a dollár értékének növekedése a japán jennel szemben 1995 közepétől számottevően csökkentette azoknak az országoknak a versenyképességét, amelyeknek valutái a dollárhoz kötődtek. A Thaiföldön kirobbant válság mélysége hirtelen megrendítette a bizalmat a felemelkedő piacokban, és gyorsan átterjedt az egész térségre. Sajátos szerepet játszott a válság kiszélesedésében a japán helyzet. A szigetország gyakorlatilag 1991 óta tartó belső pénzügyi problémái és bankrendszerének súlyos krízise miatt képtelennek bizonyult arra, hogy az ázsiai országokat gyorsan kisegítse a bajból. A több mint 1000 milliárd dollárt kitevő rossz hitelek alapjaiban rázták meg a bankrendszert. A japán helyzet is hozzájárult a bizalom romlásához a térség országaival szemben.
A jelentős tőkeimportőrök között Kína volt az egyetlen ázsiai ország, amely általában igen óvatos és fokozatos liberalizálási politikát folytatott. Ennek első szakaszában a közvetlen tőkebefektetéseket liberalizálták, de szigorú szabályzókat, illetve igen jelentős korlátokat tartottak fenn az egyéb, különösen a rövid lejáratú tőkebeáramlással kapcsolatban.
Az ázsiai fejlemények csak részben „felelősek” az oroszországi válságért. Az orosz gazdaság összeomlásában szerepet játszott az olaj- és a földgázárak csökkenése, az egész gazdasági rendszer sajátos, kaotikus jellege, a bankrendszer gyengeségei és az állam pénzügypolitikájának rendkívül alacsony hatásfoka.
A latin-amerikai országokban, mindenekelőtt Brazíliában és Venezuelában az olaj- és a nyersanyagárak csökkenése, a politikai bizonytalanság, valamint a felemelkedő piacokkal szemben mutatkozó, ragályszerűen terjedő félelem játszott szerepet.
Az 1998-as válság az évtized más valuta-, illetve bankválságainál élesebben vetítette ki a nemzetközi pénzügyek tartós, hosszabb távú problémáit, s fontos tanulságokkal szolgál a pénzügyi rendszer helyzetével, jövőjével kapcsolatban is.
A pénzügyek globalizálódása növelte az államok és a nemzetközi rendszer sebezhetőségét. Ennek alapvető forrása az, hogy a bankválságok, a valutaválságok és az államok pénzügyeinek egyensúlyi zavarai egyre inkább terebélyesedhetnek rendszerválságokká. A rendszer fontos láncszemeiben, bankjaiban vagy más intézményeiben az esetleges fizetésképtelenség igen gyorsan válthat ki láncreakciókat, és gyűrűzhet tovább. Az 1998-as válság is azt bizonyította egyébként, hogy az országok pénzügyi sebezhetősége mindig nagyobb, mint amire a gazdaság statisztikai adataiból következtetni lehet. A problémák felismerése először gyakran az országon kívül, a fő partnereknél történik meg. A spekuláció ezt rendszerint gyorsabban használja ki, mint a kormányok. Fontos tényező a válságokban a rendszer bonyolultságának növekedése is. A pénzintézetek mérlegei áttekinthetetlenebbé váltak a derivátumok és más, rendkívül komplex műveletek terjedése, valamint tevékenységük nemzetköziesedése nyomán, s ezért sokkal nehezebb a kockázati tényezők meghatározása. Sajátos forrásai a sebezhetőség növekedésének a pénzpiacokon használatos valuták gyors helyettesíthetősége, a valutaárfolyam-ingadozások, az ezeket kihasználó spekulációs tevékenységek szaporodása, a rövid, közép- és hosszú lejáratú tőkék, kötvények kamatainak, s más befektetési formák árainak egymástól egyre kevésbé függő mozgása, illetve e folyamatok bizonytalansága. A sebezhetőség további forrása annak kiszámíthatatlansága is, hogy az államok kormányai, központi bankjai, illetve a magánszektor fontos szereplői miképpen reagálnak a fellépő zavarokra, s hogy reakcióik mennyire lesznek összhangban a rendszer racionális érdekeivel, és mennyire súlyosbítják a problémákat.
A nemzetközi tőkeáramlások, különösen a rövid lejáratú tőkebefektetések nemcsak lehetőségeket ajánlanak, hanem jelentős kockázati tényezőket is építenek a tőkét importáló országok gazdaságába. Bebizonyosodott, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek által ajánlott liberalizálás nem orvosság a makrogazdaság egyensúlyi zavaraira. Ezzel szemben a sikeres liberalizálásnak fontos előfeltétele a makrogazdaság megfelelő felkészítése a liberalizálással kapcsolatos problémákra, s a keletkező zavarok elhárítására. Alapvető fontosságú, hogy az államok kiépítsék e kockázati tényező kezeléséhez szükséges feltételeket. A tőkeáramlások liberalizálását megfelelő sorrendben kell elvégezni. Először a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket célszerű liberalizálni, és csak a folyamat végén szabad megengedni a rövid lejáratú tőkék szabad áramlását. A válság világossá tette például azt is, hogy azoknak az országoknak, amelyekben jelentős tőkebefektetések vannak, lényegesen nagyobb valutatartalékokra van szükségük, mint korábban. Ebben a helyzetben már nem mértékadó az, hogy e tartalékok hány hónapi importot fedeznek. Jelentős tartalékok nélkül az ilyen országok egész gazdasága gyorsan destabilizálódhat. Általános egyetértés alakult ki abban is, hogy a gazdaság és a pénzügyek stabilitása szempontjából különös fontossága van a bankrendszer szilárdságának. Ez a fő közvetítő csatornája ugyanis a magántőke beáramlásának, amelynek fenntarthatóságától függ a legtöbb ország pénzügyi szektorának ereje. A kormányoknak és a bankrendszernek a zavarok első jeleire gyorsan és határozottan kell cselekedniük. Nem szabad megengedni, hogy azok válsággá mélyüljenek. Ez már a korai szakaszban is nemzetközi együttműködést követel.
A pénzügyek betölthetik a gazdaság lengéscsillapítójának és bírájának szerepét is. Ítéleteikben azonban nem pártatlanok, sokszor irracionálisak és döntéseik nem egyformán hatékonyak mindenki számára. Súlyosan tévedhetnek, és tévedéseikkel igen jelentős károkat okozhatnak. A mai nemzetközi pénzügyi rendszerben a piacok ítéletei és a nemzetközi hatások is először és legközvetlenebbül a tőzsdéken keresztül jelentkeznek, s rendszerint felnagyítva, irracionális túlzásokkal. Ezek is jelentős veszteségek forrásai lehetnek, s az indokoltnál, például a tőzsdék tényleges súlyánál és szerepénél nagyobb mértékben növelik a válság kirobbanásáért felelős ország vagy térség nehézségeit. A külső partnerek között a legnyugodtabbak a közvetlen befektetések tulajdonosai, s hatásuk sok tekintetben stabilizáló. Óvatosabbak és józanabbak a nagyhitelezők is. A legbizonytalanabbak a spekulánsok, a rövid távú befektetők és a kis elkötelezettségű befektetési alapok. A pénzügyi szektor téves ítéleteinek egyik fontos forrása a szubjektív, lélektani tényezők nagy szerepe a szektor fontos intézményeinek működésében, értékítéleteiben. A kilencvenes évek világgazdaságában a lélektani tényezők szerepét sajátos módon növelte az információs forradalom, amelyik történelmileg példátlan mennyiségű információval árasztja el a gazdasági élet szereplőit. Az új információs technika sokoldalú felhasználása lehetőséget ad a döntések javítására, de egyidejűleg az információk fokozott manipulálhatóságára is. Mind nagyobb gond az is, hogy az információáramlás tömegének és gyorsaságának növekedésével nem tart lépést a gazdaság szereplőinek elemző és értékelő munkájának javulása. Ilyen körülmények között a reálgazdaság zavarai vagy a gazdaságpolitika döntései és ezek következményei sajátos, elsietett reakciókat válthatnak ki, amelyek maguk is kiindulópontjai lesznek a további zavaroknak. Különösen nagy lehet a lélektani hatás, ha a válságpszichológia hirtelen váltja fel a papírgazdaság túllelkesedését, ami a reálgazdaság teljesítménye által nem, vagy csak sokkal kevésbé volt indokolt. Rendkívül fontos ezért az, hogy a piacok valamennyi szereplője megfelelő információkkal rendelkezzék, és hogy a piac átlátható legyen a tekintetben is, hogy a beáramló külföldi tőkét milyen szektorokban és milyen hatékonysággal használták fel.
Túlzott leegyszerűsítés lenne azt monda ni, hogy a fejlett ipari országok tőzsdéinek megnövekedett ingatagsága és az árzuhanások csupán az ázsiai vagy az orosz válság következményei. Az ázsiai és orosz válság hatása egybeesik e piacok elkerülhetetlen korrekcióival. Az elmúlt években ugyanis az értékpapírárak elszakadtak a hozamok által indokolt szinttől, ez pedig hosszú távon nem tartható. A fejlett ipari országok, az úgynevezett érett tőkepiacok azonban általában intézményeik fejlettsége és tőkeerejük miatt is kisebb megrázkódtatásokkal képesek a korrekciók végrehajtására, különösen akkor, ha a reálgazdaságot a tőzsdei korrekciók nem, vagy alig érintik. Az évtizedünk végére kialakult helyzet egyik fontos, hosszabb távú következménye az is, hogy a felemelkedő piacokról kiáramló tőke jelentős kockázatátértékelést hajt végre, és az általa jobb minőségűeknek ítélt befektetések felé menekül, elsősorban a fejlett ipari országok piacaira. A kockázat átértékelése minden bizonnyal számottevően megnehezíti majd a felemelkedő piacok körébe tartozó államok többsége számára az új tőkéhez jutást, illetve rontja ennek feltételeit. Túl korai még annak megállapítása, hogy az adott országok közül melyik kerül ennek nyomán kedvezőtlenebb helyzetbe a többiekhez képest.
Az államok képesek a rövid távú, döntően makrogazdasági stabilizációs csomagok révén a pénzügyi válságok közvetlen belső következményeinek rendezésére. A dél-koreai példa is erre utal. Ezek az eszközök azonban egyrészt tartós belső problémák forrásaivá válhatnak, másrészt nem, vagy csak részben segíthetik a hosszabb távú szerkezeti és szervezeti gondok megoldását. Az államok keretei között lényegesen nagyobb figyelmet kell fordítani a bankok, a vállalatok és az állam közötti viszonyra. Ezek átláthatósága alapvető követelmény. Az is igen lényeges, hogy a tőkebefektetések elsősorban a gazdaságok hatékonyságát és versenyképességét javítsák, és ne az értékpapír-piaci spekuláció révén igyekezzenek nagy haszonhoz jutni. Az államháztartások egyensúlyi viszonyainak kezelhető keretek közötti tartása ugyancsak rendkívül fontos feltételei a válságok elkerülésének.
A kilencvenes évek valuta-, bank- és más pénzügyi válságai azt is bizonyították, hogy számottevően meg kell erősíteni a multilaterális együttműködést a pénzügyi válságok megakadályozása, illetve kezelése érdekében. A pénzügyi szektor helyzete és a kialakult problémák messze túlmentek azon, hogy a „Bretton Woods-i ikrek” reformja kielégítő válasz lenne. Három már korábban is hangoztatott jelszó fogalmazódott meg az eddigiekben a reformról: átláthatóság, számonkérhetőség és a magánszektor bekapcsolása a válságkezelésbe. Az átláthatósággal kapcsolatban ugyancsak három követelmény fogalmazódott meg: ennek vonatkoznia kell a kormányok forráskezelő és gazdaságpolitikai intézkedéseire, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kormányokkal kapcsolatos lépéseire csakúgy, mint a magánvállalatok pénzügyi műveleteire. A reformra vonatkozó meglehetősen nagyszámú és szerteágazó, gyakran egymásnak is ellentmondó javaslatok áttekintése nyomán több irányzat kikristályosodása figyelhető meg. Ezek annyiban hasonlóak, hogy a piaci kockázat jobb, hatékonyabb kezelésére kívánnak összpontosítani. Ezzel összefüggésben a kilencvenes évek reformjavaslatai között nagy szerepet kapnak a tőkeáramlásokkal, az állami monetáris politikákkal, s a pénzintézetekkel kapcsolatos elképzelések. Ezeknek több síkon kellene megvalósulniuk. Az egyik szint az IMF és a Világbank szerepének erősítése. A valutaalapot egyrészt mint végső hitelező funkciót betöltő szervezetet jelentősebb eszközökkel kell ellátni. Másrészt növelni kell az alap felügyeleti és előrejelző funkcióit is. Az IMF reagálását a válságmegelőzésben többlépcsőssé kívánják fejleszteni, ami a bizalmas figyelemfelhívást, a növekvő mértékben szigorodó és nyilvánossá váló figyelmeztetést, a labdarúgásban használatoshoz hasonló „sárga lapok” gyakorlatát alkalmazná, s ezzel kényszerítené az érintett kormányokat a korrekciókra. Az úgynevezett Baseli Bizottságban kialakított nemzetközi szabványok segítségével jelentős mértékben növelni szeretné a valutaalap a nemzetközi bankrendszer biztonságát, és e bizottsággal együttműködve javítani a bankfelügyeletek hatékonyságát. Megoldást keresnek annak érdekében, hogy a magánszektor nagyobb részt vállaljon az adósságválságok megelőzésében, illetve az azok kezelésénél felmerülő terhek viselésében. A korábbi mindenáron végrehajtandó és gyors tőkemozgás-liberalizálás helyett a valutaalap a reformjavaslatok keretében fokozatos és átgondolt lépéseket ajánl a kormányoknak, s szélesíteni kívánja ezzel összefüggésben saját szerepét is. Célszerűnek tűnik – amint ezt a brit miniszterelnök is javasolta -, hogy a Világbank és a valutaalap bizonyos funkcióit összevonják. Jelentős változásokra van szükség a nemzetközi pénzügyi szervezetek hozzáállásában is. (Mint ismeretes, a valutaalap az ázsiai válság kirobbanásának kezdetein hibás javaslatokat tett az érintett kormányoknak, s ezzel hozzájárult azok nehézségeinek súlyosbodásához. A gazdasági tevékenység nagyobb mértékben esett vissza, mint amekkorára számítottak. Meredeken estek a tőkebefektetések, csökkent a lakossági fogyasztás, visszaesett a termelés, és a térség államai közötti külkereskedelmi forgalom.) Egy másik szintet képviselnek a baseli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) melletti nemzetközi bankfelügyeleti bizottságok és a tőzsdék felügyeletével foglalkozó bizottság. Ezek jogkörét erősíteni kell oly módon, hogy határozataik végrehajtása ténylegesen megtörténjen. A liberalizáció fenntarthatósága ugyanis meghatározó mértékben függ a prudenciális szabályok szigorú betartásától.
Az említett javaslatok fontosak, de csak hosszabb távon hozhatnak nagyobb stabilitást a rendszerbe. A jelenlegi helyzet globális válsággá szélesedése viszont a ma rendelkezésre álló eszközökkel is megakadályozható. Ennek érdekében azonban a világgazdaság legjelentősebb államainak gyors, hatékony és összehangolt intézkedéseire lenne szükség. Az amerikai elnök javaslata a pénzügyminiszterek világkonferenciájának összehívására, valamint az IMF és a Világbank 1998-as közgyűlésének vitái arra utalnak, hogy az államok felismerték a sürgős cselekvés szükségességét. Az eddigi lépésekkel kapcsolatos tapasztalatok azonban nem különösebben biztatóak. Miközben általában elismerik azt, hogy a globális válság kirobbanásának megakadályozása közös érdek, az ebben az irányban tett konkrét lépések meglehetősen korlátozottak maradtak. A washingtoni törvényhozás például kevesebb mint egyötödét szavazta meg annak az összegnek, amellyel az Egyesült Államoknak kellene hozzájárulnia a valutaalap „rendkívüli” eszközeinek bővítéséhez. Az Európai Unió tagállamait – ahol a munkanélküliség 10 százalék körüli – nagyobb mértékben köti le az euró bevezetése, semmint hogy a világgazdaság általános helyzetén igyekeznének a növekedés ösztönzésével enyhíteni. Japán mind ez ideig nem tett határozott és eredményes intézkedéseket arra, hogy belső válságának alapvető okait radikális reformokkal kiküszöbölje. Jogos a nemzetközi szervezetek aggodalma a világkereskedelem és a világgazdasági fejlődés növekedésnek várható lassulása és a világgazdasági fejlődés kilátásainak romlása, illetve e folyamatok várható társadalmi következményei miatt. A fentiekből nemcsak az ENSZ-közgyűlés globális pénzügyi tanácskozásra vonatkozó határozatának időszerűsége nyilvánvaló, hanem az is, ez csupán a kezdeti lépés lehet, amely jobb esetben megvilágítja, hogy milyen jellegűek és mértékűek a közös érdekek, milyen erős a politikai szándék, s milyen specifikus érdekek állnak a szükséges cselekvés útjában. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi pénzügyek közegében a rendszer reformja elképzelhetetlen a kormányok és a magánszféra együttműködése nélkül. Igen fontos volna az is, hogy a világ államai igyekezzenek összehangolni a pénz- és tőkepiacok rövid távú szemléletét a világgazdasági fejlődés hosszú távú szükségleteivel és megoldandó feladataival. Ez utóbbihoz mindenekelőtt a pénzügyek terén jellemzővé vált globális gondok és a szektor által ajánlott lehetőségek felvázolásával járulhat hozzá az ENSZ közgyűlése által ajánlott tanácskozás.
(A cikk az MTA Világgazdasági Kutatóintézete „Műhelytanulmányok” sorozatában megjelent írás végkövetkeztetéseit foglalja össze.)
