Kétségbeesett rubelerősítő kísérletei során az orosz központi bank az aranytartalékainak egy részét is mozgósította, s néhány nap alatt egymilliárd dollár értékű aranyat kellett felvennie a piacnak. Figyelemre méltó, hogy ez a szerénynek számító mennyiség is jelentős áreséshez vezetett. Járulékos következményként pedig a potenciális vevők a vezető tőkés országok alacsony inflációs rátája okán “őrzik” dollár- vagy márkatartalékaikat, s óvakodnak attól, hogy beszálljanak az “aranykalandba”.
A kaland kifejezés indokolt, hiszen már 1980 óta tart az aranypiaci bessz. Akkoriban az infláció kétszámjegyű volt, a dollárvásárlást pénzkidobásnak tartották és egy uncia (28,35 gramm) aranyért 850 dollárt. is lehetett kapni, Ám ahogy az amerikai gazdaságban lecsökkent az infláció, az arany megkezdte egyenetlen, de megállíthatatlan lecsúszását a mostani, 300 dollár körül ingadozó árfolyamra. A sokáig a legnemesebbnek tekintett fém tehát már nem is olyan nemes. Különösen rossz volt az 1997-es év, amikor a jegybanki aranyeladások, az úgynevezett fedezeti ügyletek és az ázsiai válság dezinflációs hatásai nyomán 20 százalékkal zuhant az ár.
Az aranynak immár egy generáció óta tartó, “halálmenetként” is emlegetett esése természetesen komoly csalódottságot és zavart okozott. A neves közgazdász, John Maynard Keynes által “barbár emléknek” nevezett aranyat ugyanis változatlanul egyedülálló tulajdonságokkal ruházza fel az emberi elme: ipari áru, családi örökség és utolsó mentsvárként használt fizető eszköz egyben. Igaz, hogy az elmúlt 18 évben 67 százalékot veszített értékéből, de továbbra is évente 2400 tonnát bányásznak ki belőle a földből, a jegybankok pedig 35 ezer tonnát őriznek a páncéltermeikben. Sok befektető ma is “ugrik” az arannyal kapcsolatos optimista jelekre.
De vajon megközelíti-e még valaha is a fém ára a korábbi magas szintet? Tavasszal az amerikai szakértők még biztosra vették, hogy az ár még az idén 10-30 dollárral emelkedni fog. Úgy számoltak, minden attól függ, hogy az európai jegybankok szerint mennyi aranyra lesz szükség az új közös valuta, az euró fedezetéül.
A kombinációk ellentmondásosak voltak. A piaci szereplők realista csoportja például arra hajlott, hogy a bankárok nem akarnak aranyat. Mások úgy vélték: ha a vártnál nagyobb mértékben használnák fel e fémet az euró fedezetéül, helyrebillenhetne a piac. Ehhez képest a májusi 313 dolláros “csúcsról” az ősz elejére az ár 283 dollárra zuhant.
Középtávon eleve nem volt sok ok a derűlátásra. Az aranybányák vezetői rendre azt hangoztatják, hogy összességében évi körülbelül ezer tonnával több aranyat termelnek ki annál, mint amennyit az elsősorban ékszerészek által megtestesített kereslet indokolna. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a jegybankokban őrzött mennyiségből tíz évre el lehetne látni az összes ékszerészt – még akkor is, ha sehol senki nem hoz a felszínre egy uncia aranyat sem. Márpedig az elhúzódó bessz mellett a jegybankok egyre nehezebben tudják megindokolni, hogy miért tartják országuk vagyonának jelentűs hányadát egy csökkenő értékű eszközben. Megoldásképpen egyes bankok évi 1-2 százalékos kamat mellett kölcsönadják az arany egy részét az úgynevezett nemesfémbankoknak. Ez azonban nem nyújt vigaszt az arany híveinek. jegybanki szempontból aranyat kölcsönözni közel sem olyan jó üzlet, mintha az ország dollárban – mondjuk 6 százalék körüli kamatot hozó amerikai államkötvényben – őrizné a tartalékát.
A ködös jövőbe tekintve elvben persze elképzelhető, hogy az arany nem marad “örökre” ilyen olcsó. A sárga fém leginkább akkor nyerhetné vissza tradicionális értékőrző szerepét, ha a világgazdaság súlyos – magas inflációt is maga után vonó – válságon esne át.
