Rossz előjel az EU-tagságra aspiráló hat ország Brüsszelbe érkezett agrárdelegációi számára, hogy a közösség végrehajtó testülete, az Európai Bizottság máris piaci kényszerintézkedéseket fontolgat. A közösség – tavaly 5,4 milliárd dollár értékű – oroszországi exportja teljesen leállt, ezért felmerült, hogy a tagországoknál rekedt, piaci zavarokat is okozó készletekből Brüsszel vásároljon fel az orosz élelmiszersegélyekhez. A gazdák gyors intézkedéseket sürgetnek, mert sertés- és baromfihúsból nyomasztóvá vált a túltermelés. Az EU agrárstratégái joggal aggódnak a belső reformokért közöttük a támogatási és rendtartási változtatásokért. Az események tükrében az is elképzelhető, hogy a tervezeteket újra kell gondolni. A várható viták miatt borulhat az időrend, pedig az Agenda 2000 bevezetésének Cardiffban elhatározott menetrendje szerint tavaszig meg kell hozni a döntéseket. Ha márciusra nem kerül pecsét az új agrárrendtartásra, az késleltetheti a közép- és kelet-európai tagok belépését, s kitolhatja az áhított 2002-es magyar tagságot is…
A jelöltek múlt héten megkezdett mezőgazdasági átvilágítása a tervek szerint jövő júliusig tart. Először a közösségi joganyag csaknem felét kitevő agrárszabályokat tekintik át.
A multilaterális egyeztetések mellett megkezdték a joganyag kétoldalú egyeztetését is. Elsőként a növénytermesztés (a gabonafélék, az olajos növények, a zöldség- és gyümölcstermelés, a növény- és állategészségügy, a vetőmag-forgalmazás), majd az állattenyésztés és az agrárszerkezet kerül terítékre. Magyarország várhatóan átmeneti könnyítést, azaz derogációt kér a kvóták ügyében és az agrártámogatásokban, ezen belül az ültetvénytámogatásban. Az ez utóbbiakat érintő érdemi tárgyalások, alkuk jövő júliustól – az új közösségi agrárpolitika (CAP) és az Agenda 2000 letisztulását követően kezdődhetnek.
Ilyen előzmények után kicsit bizarrnak hat az a magyar stratégiai cél, hogy – akár apró kompromisszumok, a harmonizációs tempó fokozása árán is – a lehető leggyorsabb, minél teljesebb körű legyen a csatlakozás. A Magyar Agrárkamara elnöksége a “piszkos anyagiakkal” indokolja a sürgetést. Mint Mészáros Gyula főtitkár kategorikusan állítja, a késlekedés százmilliárd forintnyi támogatási források részbeni elvesztését jelentheti.
Ezért tekinti a kamara vezetése stratégiai célnak, hogy az EU ne zárja ki a honi mezőgazdaságot az uniós gazdák által élvezett – a világpiacihoz közelítő, csökkenő belső árak okán kapott – úgynevezett kompenzációs kifizetésekből. A kamarai vélemények szerint nem helytálló, hogy a csatlakozással amúgy is nőnek az új tagországokban a termelői árak és a jövedelmek, tehát szükségtelen ez a kompenzáció. A várható árnövekedés csak a technikai lemaradás mérséklésére és az EU-átlag egyhatodát kitevő magyar paraszti jövedelmek szerény növelésére ad némi lehetőséget. A versenyképesség megközelítéséhez tehát igenis kell a kompenzáció. Enélkül 250 milliárd forintnyi támogatástól esne el a mezőgazdaság, s nem lenne fedezet az uniós országok legalacsonyabb (földárszinten számított 5 százalékos) földtőkehozadékára sem.
Bár a 2002-re remélt csatlakozásig valóban kevés az idő, abban a szaktárca, a kamara és a termelői lobby is egyetért: a kivételekkel és a szabályok átvételének elhúzásával nagyságrendekkel többet veszíthet a magyar (agrár-)gazdaság, mintha vállalja az EU-ban hatályos jogokat és kötelezettségeket. Ez persze nem zárja ki, hogy egyes részletkérdésekben ne kérhetne engedményeket a magyar fél.
A hazai szakértők ilyen kivételnek tartják azt, hogy a csatlakozást követő 5-8 évben megmaradhasson a termőföld külföldi befektetőknek szóló eladási tilalma. Az indoklás ismert: még nincs megfelelő földpiac, s nem alakult ki a föld uniós szintet közelítő ára. Könnyen a külföldi spekuláció eszközévé válhatna tehát a magyar termőföld hangzik a hivatalos érvrendszer -, ha túl hamar oldanák fel ezt a korlátot. A közösségi agrárpolitika azonban nem tartalmaz a termőföld tulajdonára vonatkozó szentenciákat, ezt a tagok nemzeti jogrendje szabályozza, így a jogharmonizációt közvetlenül nem is érinti az ügy.
A magyar kisbirtokot kezdetleges, elaggott eszközökkel működtető gazda szemében egyelőre mégis viharfelhőkkel tarkított horizontként tűnik fel a csatlakozás utáni jövő. Az önellátásra berendezkedő őstermelői kör – állította nemrég Nagy Frigyes ex-földművelési miniszter, s e nézetét osztja utódja, Torgyán József is – alaptalanul aggódik. (A kidolgozott agrártárgyalási tematika információink szerint a kormányváltás után sem változott alapvetően.) A kisbirtokos gazdákat – az uniós gyakorlatnak megfelelően – szociális szempontok szerint különleges bánásmódban részesíti majd az állam. A kormányzati megítélésben is másképpen kezelt árutermelő, agrárvállalkozói kör viszont joggal tarthatja vörös posztónak a gyors csatlakozást. Kellő nyelvtudás híján jószerével meg sem érti a változó feltételeket, s akkor még nem beszéltünk a technikai elmaradottságról. A tőkefelhalmozás jelen ütemében még hosszú évekig eltarthat, amíg e vállalkozóknak futja majd műszaki felzárkózásra. A Nemzeti Agrárprogram és az agrártörvény elfogadásától kezdve komoly pénzeket – a kedvezményes hitelekkel együtt évi mintegy 300 milliárd forintot pumpáltak az agrárgazdaságba, ennek nagy része azonban éppen csak a lyukak betömést szolgálta. A mezőgazdaságba ugyanis, éppen a földszerzési korlátozásnak betudhatóan, nem áramlott annyi külföldi tőke, mint a privatizált élelmiszeriparba. Becslések szerint 1997-ben és a folyó év eddig eltelt részében összesen 140-150 milliárd forint beruházást valósíthattak meg a mezőgazdaságban (ebből a tavalyi évre 62,6 milliárd forint jut). Ez a tetemes összeg azonban – kamarai számítások szerint – eltörpül az elmúlt hét esztendőben a szétnyílt agrárolló miatt elszenvedett évi 350 milliárd forintos veszteség mellett. A termelői áraknál ugyanis erősebben nőtt a felhasznált ipari anyagok ára.
A “legatyásodott” termelők takarékos felzárkóztatásához ezért a szakértők szerint az uniós forrásokat mielőbb meg kellene nyitni. A kamarában úgy számoltak: ha Magyarország 2000-2001-ben nagyobb mértékben részesedne az előcsatlakozási támogatásból, az mindenképpen gyorsítaná a felzárkózást. Ezáltal hamarabb szüntethetnék meg e céltámogatást is a magyaroknak. Olcsóbb megoldás lenne, ha a másik fő forrásból, a strukturális alapokból származó pénzzel is gyorsulna a műszaki, technológiai reorganizáció. Enélkül minden más tőkeinjekció csak rosszabb hatásfokkal érvényesülhet. Mindehhez azonban – a hatályos uniós jogszabályok alapján – a magyar GDP 4 százalékát kitevő forrást kellene elkülöníteni az EU-kasszában, ami 80 milliárd forintnyi beruházási többlettámogatás elnyerését jelentené.
A műszaki fejlesztés persze csak akkor- ér valamit, ha elegendő termelési kvótát tud majd kiharcolni a tárgyaló delegáció. Magyar szempontból sorsdöntő, hogy ne a tulajdonváltás során alaposan lecsökkent termelőbázisok legyenek az irányadóak. Míg a termelés az EU-ban az 1989-1991-es időszak átlagát tavaly 3,7 százalékkal meghaladta, addig nálunk 21,5 százalékkal elmaradt attól (lásd a grafikont). A gabonatermelésnél például a vizsgált időszakban az unios állagtermés – a termesztési eljárások és a fajták fejlődésével – 15 százalékkal gyarapodott, itthon viszont 15-20 százalékkal csökkent. Ha a termelési kvóta meghatározásánál ezt nem vennék figyelembe, évente akár 50-60 milliárd forint támogatástól is eleshetne a gabonatermelői kör. A budapesti delegáció joggal hivatkozik majd arra, hogy az agrártermelés volumene a mélypont után máris növekszik. Javaslatunkban ezért az szerepel, hogy az ugaroltatási és kompenzációs támogatások maghatározásánál ne a csatlakozást közvetlen megelőző esztendőket, hanem az 1985-90-es időszak három jellemző évét válasszák alapul. Ugyanakkor 1990 és 2000 között figyelembe kell venni az átlaghozamban elszenvedett lemaradást is.
A következő háromnegyed évben tehát nem babra megy a játék: a tárgyalások sikerén múlik, mekkora zökkenőkkel veheti az agárszektor a csatlakozási akadályokat. Az elmúlt években nem mindig vizsgáztak jelesre az agrárdiplomaták, elég ha az elpuskázott kereskedelmi világszervezeti megállapodásra gondolunk. Kisebb-nagyobb áldozatokra mindenképpen fel kell készülni. Kamarai számítások szerint ha Magyarország jelen állapotában azonnal, teljeskörűen csatlakozna az unióhoz, akkor a fúzió nagy vesztese a sertéstenyésztés volna. Ez főképpen hatékonysági bajokkal, az elégtelen szaporasággal, a gyenge súlygyarapodással és az uniós piacokat elárasztó felesleggel magyarázható. A “villámházasságnak” azonban több nyertese is lenne – elsősorban a gabonatermelés, amelyre éves agrártámogatási keretének csaknem kétharmadát fordítja az unió. Szintén kedvezően érintené a gyors taggá válás a baromfitenyésztőket, bár esélyeiket a jelenleg erős belső kínálat behatárolja.
A mai számok alapján mégsem tanácsos stratégiai üzleti tervet készíteniük az agrártársaságoknak, mert az integrációban gőzerővel dolgoznak a közösségi agrárpolitika megújításán, miközben – a világgazdasági folyamatuk, az orosz és távol-keleti válság miatt – még az általános reform, az Agenda 2000 céljait is állandóan módosítani kell.
