Noha ez a magánnyugdíjpénztári tagok összlétszámához képest elenyészőnek tűnhet, több ezren máris úgy döntöttek: intézményt váltanak. Nem csupán visszalépők akadnak, olyanok tehát, akik mégis inkább a társadalombiztosítás nyugalmát részesítik előnyben, hanem meglévő tagságukat új pénztárra cserélők is szép számmal vannak. Dacára annak, hogy a pénztárakról manapság sem áll rendelkezésre több információ, mint amikor megkezdték működésüket.
Az Állami Pénztárfelügyelet (ÁPF) legfrissebb adatai szerint a második pillérbe év eleje óta 1,1 millióan léptek át. Közülük szeptember végéig hozzávetőleg 700 ezer tag előtt nyílik meg az átlépés lehetősége; ők ugyanis március végéig választottak maguknak pénztárat, azaz immár letöltötték a törvényben előírt féléves egy helyben maradási penzumot. A megindult vándorlás pontos mértékéről meglehetősen eltérőek az információk. Az ÁPF szeptember elejéig mintegy ezer átlépőről szerzett tudomást, visszalépőből összesen egy tucatról sem tudnak. Márpedig a Figyelő kérdésére válaszoló pénztárak közül az OTP magánpénztára egymaga hasonló léptékű átjelentkezés célpontja. Ott eddig mintegy hétszázan jelezték belépési nyilatkozatukon, hogy más pénztárból érkeznének, elmenni onnan viszont eddig csak öten akartak. Ennél nagyobb mértékben csökkent viszont a tagság a visszalépések miatt: több mint százan tértek vissza a tb kebelébe, és az elmúlt egy évben haláleset is akadt – tíz OTP-pénztári ügyfél tagsága szűnt meg ily módon.
Több száz fős elvándorlást más nagy pénztárak is elszenvedtek. Hogy az ÁPF-nél ennek egyelőre nincs nyoma, az a pénztrárak szerint az átlépési gyakorlat kialakulatlanságát, jogi és adminisztrációs problémáit jelzi. Ezek következtében ugyanis az átlépések java függőben van, úgymond “nincs megnyugtatóan lezárt átlépési folyamat”. Néhol ezért egyenesen türelemre intik a váltani szándékozókat. A megkérdezettek egy része azt tartja, e téren elegendő útmutatást nyújt a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény és rendelet. A többség ellenben – mi több, maga az ÁPF is – jó néhány problémát felvet, kezdve a tag átvételének időpontjától (azaz bonyolódjon-e a rendszer azzal, hogy a munkáltató a hó közbeni átlépésnél kétfelé fizet), a befizetések addigi hozamának elszámolásán át (ezt a pénztárak negyedévente végzik, s vajon az átlépést ez korlátozhatja-e) egészen a csatolandó adatok mélységéig, a díjhátralékos tag “jogáig”.
A legtöbb vitát éppen ez utóbbi okozza, a többi kérdés valójában csupán egységes eljárások megteremtését kívánja. Hiába sikeres ugyanis látszólag a pénztárak önállóan kialakított, egyedi átléptetési gyakorlata, minthogy ez esetben az intézmények tevékenysége “összeér”, nem árt, ha ezen procedúráik kompatíbilisek. Mindenesetre olyan ügyfelet egyik pénztár sem vesz át, akinek munkáltatója nem utal megfelelő ütemben. Bár a törvény ebbéli szava tulajdonképpen nemleges, mivel a nem-fizetők vándorlását óhajtja kiküszöbölni, a felügyelet igyekszik módot találni a hátralékosok átléptetésére. Ez esetben ugyanis – és ez a munkáltató felszámolása idején meglehetősen hosszú időn át fennállhat – önhibáján kívül csorbul a tag szabad pénztárválasztáshoz való joga. Az ÁPF így azt szorgalmazta, hogy az érintett két pénztár és a munkáltató közösen jusson dűlőre, illetve a régi pénztár a hátralékot az újra engedményezze. Ehelyett egyébként a hét legnagyobb banki és biztosítói pénztár a felügyeletnek eljuttatandó levelében ténylegesen a hátralékosok átléptetésének tilalmát kéri, kivéve, ha az elmaradás az átlépést megelőző utolsó negyedévet érinti. Erről ugyanis az átlépés pillanatában még nincs a pénztáraknak tudomása.
Mindenekelőtt azonban az a kérdés, miként oldható meg az átlépés úgy, hogy az illető egy pillanatra se legyen egyszerre két pénztár tagja – ezt ugyanis a törvény tiltja. Nem követhető tehát az önkéntes pénztáraknál már bevált gyakorlat, amikoris valaki bejelentkezik újdonsült választottjához, amely befogadó nyilatkozatot ad, majd a két intézmény egymás között futja le a szükséges köröket. Ehelyett a felügyelet – miután vagy 15 pénztár fordult hozzá eligazításért – ajánlás formájában fogalmazta meg a lehetséges magánpénztári gyakorlatot, csakhogy kissé körülményesen. A folyamatot az ÁPF féltucat lépésben látja lebonyolíthatónak, melynek során a tagot a két pénztár közötti ingázással igyekszik átlépési szándékától eltántorítani. Ennek során az úgynevezett átlépési adatlap telne meg lépésenként egyre újabb, a pénztárak szerint azonban korántsem elégséges információkkal. A legnagyobb taglétszámú intézmények szerint a tagra vonatkozó valamennyi adatnak szerepelnie kellene az átlépés során havi bontásban a tag teljes pénztári életútjára visszamenőleg, máskülönben trükkökre nyílhat alkalom. Például mivel a munkaadói befizetések egy összegben és nem időpontonként részletezve szerepelnének az adatlapon, alkalomadtán a munkáltató önrevízióra hivatkozva bármekkora összeget visszaigényelhet.
Az elhagyott pénztárnál vezetett számlán szereplő összeg legfeljebb egy ezrelékébe, és az új pénztárnál – mint minden belépőnél – az első havi működési költség maximum kétszeresébe kerülő átlépésnek, úgy tűnik, három “irányzata” rajzolódik ki. Mindegyiknél javarészt külső sugallat vezérli az elmozdulókat. A háttérben gyakran a munkáltató áll, amely a számára egyszerűbb eljárás kedvéért kötelezi váltásra a dolgozóját. Másrészt a “túl” kicsi pénztárakat hagyják maguk mögött a tagok, és ugyanez figyelhető meg az igazán nagyoknál is. Ott egyfelől a hirtelen felduzzadt taglétszám adminisztrációs gondjai riasztják az ügyfeleket, másfelől a tagtoborzó brókerek és ügynökök, akik közül némelyek most az ügyfelek “átirányításában” látnak üzletet, hiszen jutalék azért is jár.
