Számos érvet felhoztak annak idején a kamatadó eltörlése mellett. Azt például, hogy nálunk amúgy is nagyok a pénzügyi közvetítés költségei, ezeket a kamatadó tovább növeli, így még nagyobbnak kell lennie a hitelkamatnak annál a kamatnál, amelyet a háztartások betéteik után ténylegesen megkapnak. Vagy: a kamatadó eltörlése lehetővé teszi a ténylegesen realizált betéti kamatlábak növekedését, ami ösztönzi a háztartások megtakarításait. Elhangzott az is, hogy e lépés távlatokban hozzásegít az általános kamatlábszint csökkenéséhez, ez jó a beruházások számára, sőt, a legfőbb adósnak számító államháztartás sem jár rosszul.
A kamatadó visszahozatalának legutóbbi felröppentésekor arra hivatkoztak, hogy az adózott jövedelmek körét ki kell terjeszteni, és a különböző jövedelmek terhelését közelíteni kell egymáshoz. Ilyen módon az átlagos adókulcsokat anélkül lehet csökkenteni, hogy az államháztartás egyensúlya veszélybe kerülne. A kamatadó kapcsán egy szó sem esett már a pénzügyi közvetítés költségeiről vagy arról, hogy az csökkenti-e a háztartások megtakarítási hajlandóságát.
Valójában vagyonadó
Mindenekelőtt hibás az az érvelés, hogy a kamatadó újbóli bevezetésével adózatlan jövedelmek kerülnének adózás alá, még inkább, hogy ezzel közelebb hoznák egymáshoz a különböző jövedelemfajták terhelését. Az a kamat ugyanis, amelyet a háztartások bankbetéteik, értékpapírjaik és egyéb kamatozó befektetéseik után kapnak, teljesen vagy döntő részben inflációs kamat. Az egyszerűség kedvéért csupán a háztartások bankbetéteit figyelembe véve azt látjuk, hogy 1998 első negyedében az előző év hasonló időszakához képest az infláció üteme 17,1 százalék volt. Ugyanekkor a bankrendszer egészében fizetett átlagkamat az éven belüli lekötött betétek után 16,1, a nagybankoknál pedig 15,9 százalékon állt. Az éven túli betétek esetében a megfelelő átlagos kamatlábak 16,5 és 15,9 százalék volt. Így számítva negatív reálkamatlábat kapunk. (A nominális kamatlábak és az inflációs ráta viszonylag gyorsan csökkentek a következő hónapokban, ehhez képest azonban a reálkamatlábak kisebb mértékben változtak.) Persze, az időre lekötött betétek esetén indokolt előretekintő árindexet használni: a jelenlegi nominális kamatlábat a fél évvel, egy évvel vagy még később érvényes (várható) inflációs rátához kell viszonyítani, vagy a jelenlegi rátához a korábbi megfelelő nominális kamatlábat kell mérni. Ha az idei inflációval és a megfelelő tavalyi kamatlábbal számolunk, akkor már pozitív, ám nagyon mérsékelt reálkamatláb adódik: az éven belüli lekötött betétek esetében mintegy 0,6 százalékos a nagybankoknál, s 0,6-0,7 százalékos a bankrendszer egészében. Az éven túli betéteknél a pozitív reálkamatláb eléri az 1,4 százalékot. A reálkamatláb minden-esetre még előretekintő számítással is alacsony. A háztartásoknak fizetett kamat tehát vagy teljesen, vagy túlnyomórészt inflációs kamat. Ennek viszont döntő jelentősége van a kamatadó megítélésénél.
Ezt az adótípust nálunk jelenleg csak erőszakoltan lehetne jövedelemadónak nevezni, mert az inflációs kamat nem jövedelem, csupán kompenzál a pénzromlás okozta tőkeveszteségért – feltéve, hogy a nominális kamatláb eléri az inflációs ráta nagyságát. Így amekkora a betét reálértékének infláció miatt bekövetkező csökkenése, akkora a kamatként jelentkező bevétel; tehát sem veszteség, sem nyereség (azaz jövedelem) nem jelentkezik.
Nálunk ma a kamat 90-95 százalékban inflációt kompenzál, s összegének legfeljebb 5-10 százaléka jövedelem. A konkrét arányok persze évről évre – sőt, hónapról hónapra – változnak; a jövedelemrész néha még ennél is alacsonyabb volt. Így ha nálunk a kamatot megadóztatnák, azt túlnyomórészt a vagyon egyik válfajára, a kumulált megtakarításokra vetnék ki, s csak nagyon kis részben a jövedelemre. Ezt legkönnyebben úgy érthetjük meg, ha feltételezzük: az inflációs ráta akkora, vagy nagyobb, mint a nominális kamatláb. Ha mondjuk mindkettő 20 százalékos, akkor a kamatadó a kamatozó tőke 20 százalékára kivetett adónak felel meg. Vagyis az állam a tőke, a vagyon egy részét adóztatja.
Persze magyarázhatja valaki a problémát így is: ha van pozitív reálkamat, akkor a kamatadó ennek egy részét – vagy egészét – viszi el. Ez év áprilisában például a nagybankoknál átlagosan 15,5 százalékos betéti kamattal lehetett számolni, ami – függően az inflációs ráta várható alakulásától – igen optimista előretekintő számítás alapján 1-3 százalékos pozitív reálkamatot hozhat. Ha a kamatra csak 10 százalékos adót vetnének ki, akkor 1,55 százalékponttal (15,5×0,1 = 1,55) lenne alacsonyabb a nettó kamatláb a bruttónál, s ugyanennyivel a reálkamatláb is, vagyis ez könnyen negatív előjelűvé válhatna. Az éven túli betétek esetében pedig a reálkamatnak mintegy felét vinné el egy ekkora kamatadó. Következésképpen 15-20 százalékos kamatadó esetén a reálkamatláb sokkal nagyobb mértékben esne, vagy válna negatívvá. De ha csak 10 százalékos volna a kulcs, akkor is felmerül a kérdés: milyen alapon lehetne beszélni ennek kapcsán a különböző jövedelemfajták adóterhelésének közelítéséről, hiszen a reális kamatjövedelmet az adózás az átlagosnál jóval nagyobb mértékben terhelné vagy esetleg teljesen el is vinné.
Természetesen papíron akármilyen eredmény kihozható. Ha az inflációs ráta kezd jóval gyorsabban esni a nominális kamatlábnál (ami hosszabb időn át nagyon valószínűtlen) akkor még 10-20 százalékos kamatadó is megenged az átlagoshoz hasonló terhelést a reális kamatjövedelmeknél. A bizonytalansági tényező azonban rendkívül nagy. Ha az infláció gyors, továbbá csökkenésének mértéke bizonytalan, gyakorlatilag lehetetlen a reális kamatjövedelmek arányos adóterhelését biztosítani. Ez csak akkor lehetséges, ha az inflációs ráta alacsony – legfeljebb néhány százalékos – , és üteme időben nagyjából stabil. Jómagam kizártnak tartom, hogy nálunk a pénzügyesek közül a reális kamatjövedelmek arányos adóterhelésére akárki is komolyan gondolna. Amit ők elérni akarnának, az a költségvetési bevételek növelése, illetőleg a tervezett adócsökkentések ilyen módon való részbeni kompenzálása.
A kumulált háztartási megtakarítások kamatadónak nevezett adóztatása nálunk nagyon káros hatású volna. Ellentmondana e megtakarítások növelésének, hiszen pont ezeket sújtaná. A gazdasági növekedés gyorsulása és a fizetési mérleg egyensúlyának fenntartása egyaránt a háztartások megtakarítási hajlandóságának erősödését kívánja meg. A vagyon adóztatása nehezen valósítható meg, bizonyos formái pedig nagyon kockázatosak. Jelentős infláció esetén éppen a kamatadóként jelentkező formája a legkockázatosabb.
„Jelenbetekintő” háztartások
A kamat adóztatása esetén speciális következménnyel járó gondot is okoz az infláció – s vele együtt a nominális kamatláb – csökkenése. Ilyenkor mindenképpen helyes a kamatpolitikában előretekintő számítás alapján eljárni. Eszerint törekedni kell arra, hogy a lekötött betétek, illetve a különböző kamatozó papírok és egyéb kamatozó befektetések hozama a jövőbeli inflációt figyelembe véve biztosítson valamilyen pozitív reálkamatot. Ez azonban azt hozza magával, hogy minél gyorsabb az inflációs ráta és a nominális kamatlábak csökkenése, annál nagyobb a jelenlegi ráta többlete a ma érvényes átlagos nominális kamatlábszint felett. Ha az várható, hogy egy év múlva az infláció a jelenlegi szintjéhez képest 3 százalékponttal kisebb lesz, mondjuk 17-ről 14 százalékra csökken, akkor – ha 1 százalékpontos reálkamatláb elérése volna kívánatos – az újonnan kötött hitelszerződések esetén elégséges 15 százalékos kamatfizetési kötelezettséget vállalni. De ekkora kamatláb 2 százalékponttal elmarad a 17 százalékos jelenlegi inflációs ráta mögött. És a háztartási megtakarítók túlnyomó része nem bocsátkozik előretekintő számításokba. Döntően azzal törődik, hogy a jelenlegi nominális kamatláb elmarad-e az inflációs ráta mögött, s ha igen, akkor ezt a differenciát ráfizetésnek, megtakarításai erodálódásának tekinti. Ennek van is valamilyen igazsága, mert az inflációs előrejelzések mindig bizonytalanok, s e ráta tényleges csökkenése gyakran kisebb a vártnál.
Ha a kamatadót ilyenkor vezetik be, az elégedetlenség a háztartási megtakarítók körében garantált. Ezek zöme nem arra gondol, hogy a kamatadó az előrelátó számítás alapján kalkulálható pozitív reálkamatot elviszi, hanem arra, hogy az állam a vagyonvesztést tovább növeli. Azt mondják: már így is mintegy 2 százalékos a tőkevesztés az inflációtól lemaradó kamatláb miatt, s az állam ebből még további részt csíp le. Ezért a megtakarítási hajlandóságra még rosszabb hatást gyakorol a kamatadó, ha dezinflációs politika van napirenden.
Az előretekintő kamatláb-politika persze helyes. De minél gyorsabb az infláció és a nominális kamatláb csökkenése, e politika annál nagyobb mértékben vonja maga után a jelenlegi kamatlábnak a mai inflációs rátától való lemaradását. Ilyenkor a kamatadó bevezetése komoly hiba; annál nagyobb, minél nagyobb ezen adó kulcsa.
Más úton
Az új kormányzatnak helyeselhető célja az adózás alól való kibújás felszámolása, legalábbis a nem adózók körének szűkítése. Ezzel véget akarnak vetni annak az áldatlan állapotnak, hogy a GDP egyharmadára rúgó jövedelem nem adózik. Az adózott jövedelmek körének szélesítése valóban lehetőséget ad a kulcsok csökkentésére; ez egyszerre szolgálná az egységes teherviselés elvét és a gazdasági növekedés dinamizálását. Jelenleg azonban a kamatok adóztatása nem illeszthető bele ebbe a stratégiába. Az inflációs kamatbevétel nem a GDP része, annak sem nominális, sem reális nagyságát nem érinti. Túlnyomórészt az állam teljesíti, mert az állam messze a legnagyobb belső hitelfelvevő. Láttuk, hogy aki kapja, a lakosság, nem kezelheti jövedelemként. Az állam pedig nagyrészt éppen a lakosságtól újra felvett hitelekből fizeti az inflációs kamatot.
Az adóbehajtás szigorítása és hatékonyságának emelése, az adómorál javítása fontos feladat. Ennek feltétele azonban egyebek mellett a feketegazdaság háttérbe szorítása, a forgalmi adók behajtása, a számviteli fegyelem javítása, az adóeltitkolások leleplezése, a számlakiállítás mellőzésének megakadályozása. Mindezen mit sem változtatna a kamatadó. Ha ezzel kezdődne az adózók körének szélesítése, az adózást elkerülő „nagymenők” a markukba nevethetnének. Az adózás szigorának, hatékonyságának javítása hosszan tartó és rendkívül nehezen megoldható feladat. Bármely fejlett országra igaz, hogy a GDP 15-20 százaléka nem adózik. Nem szerencsés dolog a helyeselhető cél elérésére való törekvés közben nem kellően átgondolt döntéseket hozni. A kamatadó bevezetése ilyen döntés volna.
(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja)
