Kétszeresen is nehéz helyzetben van a társadalomtudós, ha a gazdasági csoportok alkotják kutatásának tárgyát. Egyrészt a köztudatban e fogalom elsősorban az informalitással, a gazdasági bűnözéssel kapcsolódik össze, másrészt elemzéséhez szakítani kell a társadalomtudomány hagyományos, domináns stratégiájával, ahol egyedi esetek különféle jellemzői közötti statisztikai összefüggések feltárása a cél. Vizsgálódásunk során megpróbáltuk függetleníteni magunkat a fogalom negatív mellékzöngéjétől, és a kapcsolatháló-elemzés módszertani eszközeivel feltérképezni a gazdasági viszonylatok hálózatát, hogy lehetőség szerint minél objektívebben mutathassuk ki az így kirajzolódó csoportokat.
Célunk az volt, hogy a legnagyobb vállalatok és a legfontosabb politikai szereplők hálózatát elemezzük, feltételezve, hogy ezeknek a kapcsolódásai, illetve csoportosulásai bírnak a legnagyobb jelentőséggel a gazdaságban. Ennek megfelelően a 350 legnagyobb árbevételű vállalat, az összes nagybank és a minisztériumok, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt., valamint a parlamenti frakciók alkották az elemzett sokaságot.
Összekötő kapcsok
Az egyik alapvető kérdés a szereplők közötti relációk definiálása. Olyan kapcsolódást kellett keresnünk, amely egyrészt formálisan – és viszonylag egyszerűen – kimutatható, s amely egyaránt összeköthet politikai és gazdasági szereplőket. Kompromisszumos megoldásként egyedül a személyes testületi – igazgatósági és felügyelőbizottsági – átfedéseket választottuk, s ezek cégbírósági adatokon alapuló azonosításával alakítottuk ki az adatbázisunkat.
A testületek átfedésének vizsgálata régóta elterjedt módszer a gazdasági érdekcsoportok, illetve egyes cégek pozíciójának a felderítésében, különösen az Egyesült Államokban. Egyrészt a cégnyilvántartás infrastruktúrájának fejlettsége miatt ott ezek az adatok sokkal könnyebben hozzáférhetőek, mint nálunk, másrészt a vállalati testületekben való jelenlét a gazdasági kapcsolattartás bevett formája. Az efféle átfedések jelentése körül sok vita folyt. Eleinte egyértelműen érdekérvényesítési csatornákként értelmezték ezeket, de a későbbi kutatások fényt derítettek arra, hogy a vállalatok ügyei nem elsősorban a testületi üléseken dőlnek el.
Az átfedéseket újabban indikátornak használják, azaz olyan formális lenyomatnak, amely nagy biztonsággal követi az informális érdekviszonyok hálózatát. Magyarországi szerepükre vonatkozóan egyrészt elmondható, hogy a törvényi szabályozás alapján összefüggésben vannak a tulajdonviszonyokkal (főként a hitelintézetek esetében), másrészt – esettanulmányok, illetve a gazdasági sajtó alapján – a vállalati, banki érdekviszonyokkal is. Mindazonáltal az átfedések pontos szerepének meghatározása még hátralévő feladat.
Mindenki mindenkivel
Már az adatbázis összeállítása is érdekes tanulsággal szolgált: az elemzett sokaság gyakorlatilag egyetlen nagy hálózatnak tekinthető, a cégek csaknem 90 százaléka összefüggő kapcsolatrendszerben vesz részt. A magyar nagyvállalati és politikai szféra tehát egy „ismeretségi kört” alkot, nincsenek benne egymástól elzárt gazdasági szigetek.
Ez több okból is elgondolkodtató. Egyrészt egy személyes gazdasági alaphálózatnak pozitív hatása lehet, hiszen csökkentheti a korrupt, opportunista magatartás esélyét; ha valaki vét az együttműködés íratlan szabályai ellen, arról nagy valószínűséggel hamarosan mindenki tudomást szerezhet. Másrészt a fenti tény arra is felhívja a figyelmet, hogy a szabad verseny atomizált, elkülönült szereplőkből építkező absztrakt közgazdasági fogalmát valóban érdemes újragondolni.
Szintén figyelemre méltó, hogy a vállalatok azon tizede, amelyik nem integrálódik az alaphálózatba, gyakorlatilag kivétel nélkül külföldi társaságok leánycége. A „multik” tehát nem vesznek részt a magyar vállalatok és a politika általunk elemzett hálózatában, s ebből a szempontból esetleg egy másfajta gazdasági „világ” képviselőiként is értelmezhetők.
Milyen elkülöníthető társaságok, összetartó csoportok találhatóak a gazdaság alaphálózatában? E kérdés megválaszolásakor egy olyan módszert használtunk, amely a csomósodási pontokat képes elkülöníteni, azaz olyan csoportokat ad meg, ahol a tagok közötti kapcsolatok szignifikánsan intenzívebbek a csoporton kívülre irányulóknál. Ezen körök sincsenek tehát egymástól teljesen elzárva, mindegyiket összeköti a gazdaság alaphálózata, ám ezek az összeköttetések esetlegesebbek a csoporton belüli sűrű szálaknál. A belső szerkezet feltérképezésekor egy olyan algoritmust alkalmaztunk, amely az azonos szerepben lévők elkülönítésére alkalmas. Módszerünkkel négy fontosabb és három kisebb jelentőségű csoportot sikerült elkülönítenünk.
Magyar keiretsu?
A magyar gazdaságban is találhatóak tehát csoportok, a kérdés csak az, mennyiben működnek ezek üzletiekként. Az nyilvánvalónak látszik, hogy nem beszélhetünk a japán gazdaságban megtalálható, rendszerint sok száz cégből álló, s leginkább egymással üzletelő körök mintájára „magyar keiretsuról”. Nem találunk ugyanis ismétlődő kapcsolati mintázatokat, összetételeket, ahol mondjuk minden társaságban lenne egy bank és egy biztosító a különböző ágazatbeli cégek mellett. Az érdekes éppen az, hogy mind a négy nagyobb csoport összetételének más a logikája. Az első politikai szereplők, illetve az állam mint tulajdonos köré rendeződik; a második ágazati logika alapján, agrárcégekből épül fel; a harmadikat egyetlen vállalat tartja össze; míg a negyedikben a tudatos csoportszervezés egymást átszövő szálait találjuk (lásd külön anyagunkat). Mégis, adódnak bizonyos közös tanulságok a tanulmányozásuk után. Az egyik legfontosabb a két centrális szereplőtípus, a politikai és a pénzügyi résztvevők pozíciójának különbsége. Az előbbiek általában összetartó csoportokhoz kötődnek, míg a bankok tipikusan elszigetelt vállatokkal állnak kapcsolatban. Azaz a politika sokkal erősebb integráló tényező a nagyvállalatok között, mint a banki szféra. Ennek talán az lehet az oka, hogy a hitelintézetek diverzifikálni igyekszenek, azaz egymástól „idegen” cégekkel tartják a kapcsolatot.
A politikai viszonyrendszernél a kérdés az, hogy az ebbéli kötődés hozza-e létre a kohéziót, vagy a politika tudatosan csoportokhoz kötődik. A választ a vizsgálódás alapján nem lehet egyértelműen megadni. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy egyrészt a politika nem diverzifikálni, hanem kontrollálni igyekszik a legfontosabb szereplőket. Az ilyen aktorok pedig nagyobb valószínűséggel aktívak a hálózatépítésben is, így elképzelhető, hogy a politikai szereplők már kész kapcsolatrendszerekhez kötődnek. Vannak azonban olyan kapcsolatok is, amelyek régebbiek, mint maga a kétszintű bankrendszer. Az ÁPV Rt. körüli vállalatok valószínűleg már a szocialista gazdaságban is szorosan kötődtek egymáshoz és a politikához.
Nem feltétlenül kell Japánig elmennünk, hogy üzleti csoportokat találjunk, s talán az sem meglepő, hogy keiretsu nincs a magyar gazdaságban. Az azonban már érdekesebb, hogy olyan körök sincsenek, amilyenek például Csehországban, vagy Oroszországban találhatóak. Ennek valószínűleg a privatizáció különbözőségeiben kell keresnünk az okait. A magyar magánosítás nem juttatott nagyobb részvénycsomagokat tulajdonosként működő pénzügyi közvetítőknek, mint ahogyan az Csehországban történt. Nálunk a jellemzőbb az volt, hogy többnyire külföldi stratégiai befektetők szereztek meg egy-egy vállalatot, s azután azt a külföldi anyacéghez kapcsolták, nem törekedve önálló itteni vállalatbirodalom kialakítására.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem szociológia tanszékének munkatársa)
Az ÁPV Rt. székháza. Centrumban
