A kommunizmus bukása utáni első években csapatostól érkeztek a nyugati cégek az orosz energiaszektorba. Ezen ország földje rejti a világ bizonyított olajtartalékainak 5 százalékát, mintegy 50 milliárd barrelnyi nyersolajat, illetve a gázkészletek egyharmadát, körülbelül 50 ezer milliárd köbmétert. A reménytelenül veszteséges és tőkehiányos energiaipari cégeknek égető szükségük volt a nyugati segítségre, hiszen 1990 óta drámaian csökkent az olajkitermelés. A Duma ellenállása miatt azonban nem sikerült elfogadtatni a külföldi olaj- és gázipari befektetéseket védő törvényt, ráadásul magas adókat is kivetettek. A nyugati vállalatok optimizmusa gyorsan csalódottságba fordult, s csak kevesen mertek jelentős projektekbe belevágni.
Manapság változóban van az orosz partnerek hozzáállása. Elemzők szerint ez részben azzal magyarázható, hogy több vállalat ma már nem szovjet típusú olajvezérek, hanem pénzemberek kezében van. A Jukosz például a Menatep-csoport tagjává vált, a Szidankóban pedig az Oneximbanknak van ellenőrző érdekeltsége. (Az ország tavalyi exportbevételeinek egyébként majdnem a felét adta az olaj és a gáz. Az ágazat nagy orosz cégei számára az elmúlt időszak annyiban kedvező volt, hogy a rubel zuhanása csökkentette dollárban számított költségeiket, tehát kivitelük nyereségesebbé vált.)
Időközben azonban az olaj ára elkeserítően alacsony szintre süllyedt, így az orosz olajmezők egy része – a rubel leértékelődése ellenére – alig nyereséges. Mindez a nyugati cégeket közel-keleti beruházásokra ösztönzi, lévén ott olcsóbb a kitermelés. A legújabb krízis sem növelte a vonzerőt. A francia Elf Aquitaine például szeptember elején visszalépett a Szibnyefttel tervezett szövetségtől, s a már bent levők – köztük a British Petrol és a Royal Dutch/Shell – is kétszer meggondolják a további befektetéseket. Inkább „közös kitermelési megállapodásokra” költenék a pénzüket, mivel ez a szerződéstípus általában jobban védi a külföldi vállalatokat az adórendszer változásaitól. Ám a Dumán még nem sikerült „keresztülnyomni” az ilyesfajta kontraktusoknak jogi garanciát teremtő törvényt.
A Gazprom körüli vita önmagában is politikailag terhelt. Régebben a cég és az orosz kormány között hallgatólagos megállapodás létezett: a vállalat nagylelkű adókedvezményeket kapott, profitálhatott külföldi vállalkozásaiból, cserébe pedig támogatott árú gázt szállított a belföldi fogyasztóknak. Ez a konszenzus az előző kormány alatt végképp felborulni látszott, mert a kabinet ragaszkodott ahhoz, hogy a Gazprom több adót fizessen. Nyitott kérdés, hogy ez a vita miként végződik. A reális árra való áttérés kétségkívül csökkentené a belföldi fogyasztást. Paradox módon azonban ez még jó is lenne a Gazpromnak, mivel nagyobb mennyiséget tudna szállítani a jól fizető európai piacokra. Egyébiránt a cég elméletben a hazai és a külföldi keresletnek egyaránt eleget tud tenni, ám a termelés 90 százaléka három „korosodó” gázmezőről származik, az új lelőhelyek kifejlesztése pedig jelentős invesztíciókat igényelne.
