Óvatosabb közgazdászok a finn dinamizmus láttán hónapok óta emlegetik a túlfűtöttség rémét. Sauli Niinistö, a helsinki kormány pénzügyminisztere azonban nem lát erre utaló jeleket, jóllehet általánosságban elismeri, hogy a mostani gazdasági szituáció magában hordozza ezt a kockázatot. A tárca azzal kalkulál, hogy az infláció az előzőleg becsült 2,0 százalék helyett – többek közt az ázsiai válság árleszorító hatásának és a szakszervezetek mérsékelt bérköveteléseinek köszönhetően – idén csak 1,5 százalékos lesz.
A kabinet a költségvetési pozíció javítása érdekében igyekszik kiaknázni a gazdaság lendületét, miközben fiskális eszközökkel arról is gondoskodni próbál, hogy a szárnyalásnak ne zuhanás legyen a vége. Az év első felében az állami adóbevételek 11 százalékkal nőttek 1997 azonos időszakához képest, és a 74 milliárd finn márkás összeg alapján a pénzügyi tárca az év egészére is az előirányzott 144 milliárd márkánál magasabb bevételre számít (1 dollár = 5,48 finn márka). A bevételi oldal kedvező alakulása nyomán a büdzsé hiánya Sauli Niinistö szerint az 5 milliárd márkát sem fogja elérni, azaz kevesebb mint a fele lesz a korábban tervezett deficitnek, s alatta marad a GDP fél százalékának.
Finnország azon kevés EMU-alapító közé tartozik, amely tavaly sikeresen teljesítette a közös pénz bevezetésének mind az öt feltételét (a költségvetés hiányát és az államadósság szintjét a GDP 3, illetve 60 százaléka alatt tudta tartani; alacsony inflációt és kamatszintet mutatott fel; s megőrizte a finn márka stabilitását az EU árfolyam-mechanizmusában).
A huszadik századba még orosz nagyhercegségként belépő Finnország a huszonegyedik század küszöbén oszlopos tagja lesz a nyugat-európai pénzügyi-gazdasági integrációnak. (Ráadásul egyedüliként az északi országok közül, hiszen Norvégia nem tagja az EU-nak, Dánia és Svédország pedig önszántából marad ki – egyelőre legalábbis – az EMU-ból.) Az erőfeszítések elismeréséül az EU kormányfői egyhangúlag megszavazták, hogy az ECB igazgatótanácsának finn tagja is legyen, Sirkka Hämäläinen volt jegybankelnök személyében. A jövő év második felében pedig Finnország veszi át az EU soros elnöki tisztét.
A sikeres belépő azonban hosz-szabb távon új nehézségeket is teremt. Miközben közgazdászok szerint a gazdaság jelenlegi teljesítménye módot adna a költségvetési hiány teljes megszüntetésére, sőt, akár némi többlet elérésére is (ami egyben jó felkészülés volna a konjunktúra előbb-utóbb bekövetkező megtorpanására), a kormányon belül feszültségek vannak a költségvetési politikát illetően. Lipponen és az általa vezetett szociáldemokraták szerint helytelen volna tovább kurtítani a tavaly már valamelyest csökkentett, ám továbbra is a GDP több mint 50 százalékára rúgó jóléti kiadásokat. Álláspontjukat persze politikai megfontolások is motiválják, hiszen jövő tavasszal parlamenti választásokra kerül sor, ennek a megmérettetésnek pedig nem szerencsés a kiadások lefaragásával nekivágni.
Nem nélkülözi a politikai indíttatást a konzervatív Nemzeti Koalíció élén álló Sauli Niinistö elképzelése sem. A pénzügyminiszter azonban inkább a magas jövedelemadó-terhek enyhítésével kíván a választók kedvében járni. A háttérben ott áll az a szempont is, hogy az egységes pénzrendszerben a monetáris politika nem vethető be többé az egyes országok versenyképességének erősítése érdekében. Azaz: nem lehet leértékelést alkalmazni az exportpozíciók javítására. Így viszont a versenyképesség vonatkozásában arányosan megnő annak szerepe, hogy az állam mekkora adókat von el a gazdaságból. Márpedig Finnországban igen magas ez a hányad: a legutóbbi – 1996-os – kimutatás szerint a közvetett és közvetlen adók a GDP 48 százalékára rúgnak. A fejlett országok közül csak Dániában és Svédországban magasabb a megfelelő ráta (lásd a grafikont).
Ráadásul, ha megvalósulnak a közvetett adók harmonizálására vonatkozó EU-szintű javaslatok, a finn államkassza tetemes bevételtől esik el – megszűnik például az évi 7 milliárd finn márkát hozó alkoholadó és több más különleges adófajta is. A jövedelemadó csökkentéséhez tehát a kiadások alapos megnyirbálására volna szükség. Elméletileg szóba jöhetne a viszonylag alacsony, 28 százalékos társasági adó emelése is, ám így a foglalkoztatási helyzetet még nehezebb lenne javítani. Az utóbbi években a munkanélküliséget csak csekély mértékben sikerült közelíteni a recessziót megelőző szinthez: még az elmúlt hónapokban is 14,5 százalék körül mozgott a ráta. Az állástalanok nagy hányada vagy az ország olyan területein él, amelyek csak keveset profitálnak a fellendülésből, vagy nem rendelkezik olyan szakképzettséggel, hogy munkát találjon a konjunktúrát megalapozó ágazatokban: az építőiparban és az elektronikában. A költségvetésnek pedig nincsenek forrásai nagyobb szabású munkahelyteremtő programokra.
