Nem lehet egységesíteni az EMU-régió tagországaiban alkalmazott bérmegállapodásokat és a társadalombiztosítási rendszereket – vonja le a következtetést az összehasonlító tanulmányok elvégzése után Horst Siebert, a kieli gazdaságkutató intézet (IfW) vezetője, a német kormány gazdasági tanácsadó-testületében helyet foglaló közgazdász professzorok – az úgynevezett öt bölcs – egyike. A belátható jövőben ezeknek a területeknek a jelenlegi nemzeti szerkezetben kell maradniuk. E megállapítás elméleti szinten nem újdonság, hiszen az EU két korábbi szerződése is ezen az alapon állott. Maastricht a monetáris politika központosítása mellett elismerte, hogy a gazdaságirányítás „más aspektusai” a tagországok feladatkörében maradnak, az Amszterdami Szerződés pedig hasonló megállapítást tett a szociálpolitikáról.
A gyakorlatban azonban működik egy ezzel ellentétes automatizmus: az euró már a jövő januári hivatalos bevezetése előtt a további integráció jelentős hajtóerejévé vált, és ez az elvekkel ellentétes kényszerpályára lökheti a fejlődést. A Financial Times idézi például e tárgyban Oskar Lafontaine-t, a jelenleg ellenzéki német szociáldemokrata párt vezetőjét. Szerinte a szakszervezetek már felismerték, hogy nem tudnak nemzeti keretek között működni, s ennek jegyében már határokon túl nyúló akciókat szerveznek.
Siebert professzor attól tart, hogy az ilyen kezdeményezések, valamint az áraknak és a költségeknek az euró megjelenése utáni fokozottabb átláthatósága könnyen elvezethet ahhoz a követeléshez, hogy azonos munkáért azonos bért fizessenek – méghozzá az EMU-térség egészében. Ennek teljesítése azonban szerinte súlyos hiba lenne, az euró-zónában mutatkozó eltérő termelékenység miatt. Az egységes európai bérmegállapítás bizonyosan növelné az állástalanságot ott, ahol a termelési költségek a termelékenységet meghaladó mértékben emelkednének.
A Siebert-féle összehasonlítás – amely Nyugat-Németország adatait veszi bázisul – most először mutatja meg, hogy az EMU tagállamaiban milyen nagy a termelékenység és a munkaerőköltségek eltérése (lásd a grafikont). A termelékenység terén négy országban – köztük az egyesített Németországban – 10 százalékpontnál kisebb eltérés mutatkozik a nyugat-németországi szinthez képest. Három ország teljesítménye 81 és 86 százalék között van, másik háromé (köztük Kelet-Németországé) pedig a 60-70 százalékos tartományban. (Horst Siebert számításai szerint ebbe a sávba esik a brit mutató is, amelyet – EMU-n kívüli államról lévén szó – összehasonlító célzattal vett be a tanulmányba). A sor legvégén Portugália termelékenysége alig egyharmados a viszonyítási alaphoz képest.
Az adatokat azonban – a szerző szerint is – óvatosan kell kezelni. A számok csak egyetlen évre vonatkoznak, továbbá nem veszik figyelembe az eltérő munkanélküliségi rátákat, ez a hiányosság pedig megnehezíti a termelékenységi és költségtendenciák egzakt összevetését. Az adatgyűjtési módszerek országonként szintén eltérőek. Olaszország adata például jelentősen felduzzadna, ha a GDP-be beleszámítanák a feketegazdaságot is, Hollandiában pedig a nagyarányú részmunkaidős foglalkoztatás okoz torzításokat.
E buktatók ellenére Siebert professzor azt a következtetést vonja le, hogy az eltérő termelékenység miatt decentralizált bérmegállapításra van szükség, mégpedig nem egyszerűen országos vagy ágazati szinten, hanem regionális és vállalati bontásban is.
A vizsgálat eredményei a szociálpolitika szempontjából is fontosak, mivel azt Európában a foglalkoztatáshoz kötődő járulékokból finanszírozzák, e terület tehát végső soron ugyancsak a termelékenységhez kötődik. A kieli munkaokmány végkövetkeztetése szerint a munkatermelékenység eltérései miatt nyilvánvaló, hogy a társadalombiztosítási rendszerek költségének is országonként eltérőnek kell lennie – tehát a tb-juttatásokat nem lehet harmonizálni. Ez nem kevesebbet jelent, mint annak a sugalmazását, hogy amíg a tagországokban ennyire eltérő a termelékenység, addig a pénzügyi uniót nem kísérheti szociális integráció. Márpedig ez új típusú, EMU-méretű munkaerő-piaci feszültségekhez vezethet.
