Csehországban az előrehozott választások eleve annak a drámai visszaesésnek a következményei voltak, amely 1997 tavaszán egy valutaválsággal és két takarékossági csomaggal kezdődött, majd további politikai botrányok után november végén a jobbközép irányultságú Klaus-kormány bukásába torkollott. A gazdaságpolitikai irány korrekciója azt követően vált szükségessé, hogy 1996-ban a folyó fizetési mérleg hiánya már fenyegető szintre duzzadt, a gazdasági növekedés egyre inkább vesztett lendületéből, az állami pénzügyek pedig kezdtek kezelhetetlenné válni. Ezzel összeomlott az a „fiktív fellendülés”, amelyet az egyik oldalon a reálbérek növekedése, a korona felértékelődése és a tőkebeáramlások következtében a belföldi fogyasztás és az import gyors felfutása, míg a másik oldalon a vállalatok gyengülő értékesítési és exportteljesítménye jellemzett.
Az alultőkésített üzemek függőek maradtak a drága külső tőkétől, a bankrendszer a sok rossz hitel miatt törékennyé vált. Mindez megnehezítette a szerkezetváltást, ami a csekély számú befejezett csődeljárásban és a termelékenység rendkívül lassú javulásában jutott kifejezésre. Ráadásul a reformok kezdetén még meglévő versenyelőny elolvadt, mivel a magas infláció a fix koronaárfolyam mellett a cseh valuta reálfelértékelődéséhez vezetett.
A kezdeti korrekciókra a gazdaság pozitívan reagált. A legveszélyesebb válsággócnak tekintett folyó fizetési mérleg javult. A gazdasági növekedés messzemenően az exportra támaszkodik – a kivitel 1998 első négy hónapjában folyó áron 38 százalékkal bővült. A kiigazítás ára azonban az volt, hogy a növekedést látványosan visszafogta a restriktív politika, az infláció viszont éves szinten 11 százalékra gyorsult a leértékelés, árderegulációk és adóemelések következtében. A reálbérek csökkenni kezdtek, a munkanélküliség pedig emelkedésnek indult.
E feltételek között zajlik a vita arról, hogy miképpen lehetne elősegíteni a növekedést egy újabb destabilizáció nélkül. A jegybank természetesen az infláció fékezésére és a külgazdasági egyensúlyra helyezi a hangsúlyt, mondván: egy restriktívebb fiskális szemlélet mellett a monetáris politika fellazításával javítani lehet a növekedés feltételeit. A pénzügyi tárcánál ugyanakkor – a jelentős politikai és szociális nyomás miatt – lehetetlennek tartják a további takarékossági intézkedéseket.
Közben azért sor került néhány, már évek óta halogatott intézkedés bevezetésére a mindenki által fontosnak tekintett strukturális reform jegyében. Ilyen volt egy értékpapír-felügyeleti bizottság létrehozása, valamint a bankokról és a befektetési alapokról szóló törvény kiegészítése. Kevésbé volt sikeres a privatizáció beharangozott felgyorsítása: a 40 stratégiai – az állam részéről még mindig jelentős részvényhányaddal ellenőrzött – vállalat listáján az 1996-os választások óta alig történtek elmozdulások.
A következő kabinet fő tennivalói világosan kitűnnek az ügyvezető kormány által röviddel ezelőtt jóváhagyott dokumentumból, amely az uniós csatlakozást szolgáló gazdasági stratégiát taglalja. Ennek része a fogyasztás helyett az export és a beruházások támogatása; óvatos költségvetési politika; az infláció leszorítása; s mindenekelőtt egy sor olyan strukturális reform, amelyeket Magyarország és Lengyelország már befejezett, vagy legalábbis jóval előrébb vitt. Jelenleg kulcslépésnek számít az állami ellenőrzés alatt megmaradt három nagybanknak az átmeneti kormány által előkészített, de már nem végrehajtott privatizálása külföldi befektetők bevonásával. Ezen túlmenően be kell fejezni a pénzügyi szektor keretfeltételeinek újrafogalmazását, s javítani szükséges a csődeljárás jogi alapjait és végrehajtását. Folytatni kell az árak deregulációját és erőteljes korrekciót kell végrehajtani a társadalom- és nyugdíjbiztosítás területén. Csak így lehet tartósan növelni a nemzetközi versenyképességet és befejezni a mostanra szinte teljesen megakadt átalakulást.
Az alapkérdés az, hogy a következő kormány képes lesz-e elég gyorsan cselekedni. A bukott Klaus-párt által a szociáldemokraták kisebbségi kormányát támogató rejtett nagykoalíciós megoldás működőképessége igen sok személyi és politikai kompromisszumot igényel. Nem lesz érdektelen megfigyelni, hogy a kompromisszumok budapesti vagy prágai modellje bizonyul-e gazdaságilag eredményesebbnek.
