Likviditási csapdában vergődik a japán gazdaság. A 0,5 százalékos hivatalos diszkontráta negatív csúcsnak felel meg; az irányadó hosszú lejáratú kötvények hozama nem éri el az 1,2 százalékot; a nagykereskedelmi árak pedig esnek. A reál-kamatlábaknak tehát egy olyan, adósságoktól terhelt gazdaságban kellene emelkedniük, amelyet legyengített a túl korai fiskális szigor és az ázsiai válság sokkhatása.
A lakossági bizalmat aláásta a helyi viszonyok között rendkívül magas – 3 százalékhoz közelítő – munkanélküliség, a zuhanó eszközárak és a nyugdíjrendszer potenciális fizetésképtelensége. A Hokkaido Takoshoku Bank és a Yamaichi Securities tavaly novemberi csődje után a japánok felfedezték a „házi bank” olcsó megoldását: több pénz kerül az otthoni malacperselyekbe. A vállalati szférát túlságosan nagy készlettöbblet, csökkenő nyereség és lanyha befektetési kedv sújtja. A gazdaság idei növekedése így egyedül az egymást követő fiskális lökésektől és az egyébként gyengülő exportkereslettől függ.
A kormány reagálását mindenki elégtelennek tartja. Ám az, aki teljes bénultsággal vádolja a politikacsinálókat, alábecsüli az elmúlt 12 hónapban bekövetkezett változásokat. A legutolsó 16 ezer milliárd jenes (mintegy 110 milliárd dolláros) pénzügyi csomag szakértők szerint nem csak méreteit tekintve jelentős: a benne szereplő 4 ezer milliárd jenes jövedelemadó-csökkentés komoly politikai fordulatot is jelent. A kormány egy másik fontos politikai küszöböt szintén átlépett, amikor még februárban bejelentette a bankrendszer megerősítésére szánt 30 ezer milliárdos csomagot, amelynek összege a GDP 6 százalékának felel meg.
A pozitív törekvések ellenére júniusban a gazdasági feltételek gyorsabban romlottak, mint ahogy a politika reagálni tudott. A gazdasági irányításban hatalmi vákuum van. A botrányok és a múltbéli hibák okán bőven ostorozott pénzügyi tárca bürokratikus elitjének már nincs elég önbizalma cselekedni. A pénzügyi irányító szerepét így átengedték a politikusoknak, akiket hagyományosan az érdekel elsősorban, hogy minél nagyobb költségvetési szeletet szakítsanak ki a termelői lobbyknak és a mögöttük álló választói rétegeknek.
A legutóbbi pénzügyi csomagot tehát – példátlan módon – nem a minisztérium, hanem a kormányon lévő Liberális Demokrata Párt készítette. A visszafogott piaci reakciókból ítélve ez tipikus japán megoldásnak bizonyult: túl keveset, túl későn. A 16 ezer milliárd jen nem jelentett sokkal többet, minthogy a tavalyi folyamatos adóemelést átmeneti adócsökkentésre cserélik fel, s növelik a közberuházásokra szánt kiadásokat. Ez utóbbit a szavazók megnyerése érdekében a júliusban esedékes felsőházi szavazások előttre időzítették. A multiplikátor hatás mégis gyenge lesz, mivel a kijárásra épülő japán rendszerben a hatékony infrastrukturális kiadások lehetőségeit nagyjából már kimerítették.
Ez a fajta fiskális stop-go módszer – a magánszektor fellendülése hiányában – nyilvánvalóan ismét leálláshoz vezet. Ezért hangoztatják vezető liberális párti és ellenzéki politikusok, hogy a júliusi választások után állandó adómérséklésre lesz szükség. Szó volt az adórendszer felülvizsgálatáról is, mégpedig a jövedelmi és a társasági adó legmagasabb adókulcsának lefaragásáról. A kormánypárt augusztusban tárgyal újra a bankok megsegítéséről.
Tokióban és amerikai közgazdász körökben egyaránt felvetik a japán deflációs pszichózis másfajta monetáris kúrájának lehetőségét is. Miért ne lehetne egyszerű „pénzteremtéshez” folyamodni – hangzik az érvelés -, mégpedig úgy, hogy a japán jegybank készpénzért felvásárolja a banki eszközöket, s ezzel fokozza az inflációs várakozásokat és csökkenti a reálkamatlábakat?
Az igazi gondot a tágabb környezet jelenti. Ha a monetáris expanzió még azelőtt juttatja szabadesésbe a jent, mielőtt az új fiskális csomag hatása jelentkezne, akkor növekszik az esetleg Kínára is kiterjedő kompetitív leértékelések kockázata. A monetarizálás inflációs következményei a kötvénypiac összeomlásához is vezethetnek, ami csak súlyosbítaná a japán bankrendszer válságát.
A Bank of Japan igazgatóságában is van néhány híve egy ilyen új monetáris politikának. Az ezt meghatározó bizottság legutolsó nyilvánosságra hozott jegyzőkönyve azonban arról tanúskodik, hogy nem vették komolyan az általános defláció veszélyét. A májusi ülés elutasította a kamatcsökkentésre irányuló javaslatokat, az igazgatóság többsége tehát még nem ismerte fel a válságintézkedések kényszerét.
Mindez azonban nem oldja meg a kínálati oldalon jelentkező igazi problémákat, amelyek gyökere a japánok erős megtakarítási hajlandóságában gyökerezik. Korábban Japán kétféleképpen hidalta át a megtakarítások és a befektetések közötti szakadékot: vagy engedte, hogy a pluszmegtakarításokat felszívja a folyó fizetési mérleg többlete, vagy az állami megtakarítások elmaradásával kompenzálta azokat. Az első megoldás, bármennyire is érthető közgazdasági értelemben, süket fülekre talál az amerikai Kongresszusban, amely sohasem ismerte el Japánnak az amerikai kiadási szokások finanszírozásában játszott szerepét. A második verzió pedig az államháztartásra gyakorolt hatása miatt nem folytatható a végletekig. Tehát csak szerkezeti megoldások maradnak: növelni a befektetéseket vagy a fogyasztás erősítésével csökkenteni a megtakarításokat.
A baj az, hogy a hosszú távú strukturális változtatások súlyosbítják a rövid távú makrogazdasági gondokat. Amikor még magas volt a növekedés, akkor nem számított, ha nem hatékonyan használták fel a tőkét, mivel mindig rendelkezésre állottak újabb tőkeforrások. Egy érett, lassan növekvő gazdaságban azonban – amelyet Japán hitelezői státusza csak részben óv meg a nemzetközi tőkepiacok nyomásától – az eladósodott vállalatok számára fájdalmas a szemléletváltás. Az egy dolgozóra jutó nyereség maximalizálásáról át kell állni az egy részvényre jutó eredmény növelésére. Ha az ipar mégis hajlandó a váltásra, az újabb munkahely-megszűnések veszélye további megtakarításokat gerjeszthet. A tőke produktívabb felhasználása pedig csökkenti a jelenlegi magas beruházási szintet.
Ugyanilyen hatása lenne, ha a piac deregulációjával próbálnák meg emelni a fogyasztást. Egy olyan országban, ahol a munkanélküliségi segély elenyésző, a nem hatékonyan működő építőipari és forgalmazási szektor munkahelyteremtő képessége jelenti a legfontosabb szociális hálót. Egyes kutatók szerint a munkanélküliség 3-5 éven belül a jelenlegi 4,1 százalékról 10 százalékra nőhet. A társadalombiztosítás viszont továbbra is a teljes foglalkoztatottságot fogja feltételezni.
Az eddigi lépések mindenesetre csak tüneti kezelést jelentenek: a mögöttük meghúzódó szerkezeti problémák megoldása még sok és feltehetően fájdalmas intézkedést igényel.
