Könnyen elképzelhető, milyen megtakarítással jár a tb-nek a reform két markáns eleme, a korhatáremelés és a rugalmas nyugdíjazás. Ám amikor a felemelt nyugdíjkorhatárról beszélnek, általában elmulasztják megemlíteni, hogy a fejlett világban a tényleges nyugdíjazási kor – az úgynevezett korcentrum – alaposan lecsökkent az elmúlt évtizedekben. Nem tudjuk előre, mi fog történni a magyar munkapiacokon a Ratkó-gyerekek nyugdíjazásakor, de világosnak tűnik, hogy az új és a régebbi korhatár közti évjáratok jelentős része nem fog munkát találni. Vagy munkanélküliek lesznek ezek az emberek, vagy az új korhatár betöltése előtt nyugdíjba küldik a Ratkó-gyerekeket, s mindenképpen alaposan megnyírt nyugdíjjal büntetik őket.
Még az önkéntes választásnál is túlzottnak tűnik az az egyébként népszerű elképzelés, hogy ezek az igazítások kövessék a biztosítási kockázatokat, azaz a várható életkor szerint módosítsák a nyugdíjakat. Legalább két nehézséggel is szembetalálkozunk. Először is, vannak olyan emberek, akik egyszerűen képtelenek tovább dolgozni, és a biztosítás megtagadása lenne, ha „egy az egyben” büntetnénk őket a korai nyugdíjazásukért. Emellett egy ilyen intézkedés tovább növelné a rokkantsági nyugdíjasok táborát. Nagyon valószínűnek tűnik az is, hogy azok, akik tovább akarnak dolgozni, az átlagosnál tovább élnek, s emiatt többet nyernének, mint ami biztosítási alapon indokolható. Hasonló a helyzet – csak éppen fordított előjellel – azoknál, akik korai nyugdíjazást vesznek igénybe: kisebb a várható élettartamuk és emiatt többet vesztenének az „indokoltnál”. A rugalmas nyugdíjazásnál tehát nem szerencsés engedni a biztosításmatematikai kalkulációt sürgetőknek, s csak korlátozottan szabad büntetni a korai, illetve jutalmazni a késői nyugdíjba vonulókat.
Járulékok és járadékok
Minden tb-nyugdíjredszerben az egyik legnagyobb probléma az, hogy a szisztémának egyrészt a részvevők számára vonzónak kell lennie, másrészt viszont segítenie kell a rászorultakat (a szegényeket, a rokkantakat és a hosszú életűeket). A legtöbb tb-rendszer erős jövedelem-újraelosztást hajt végre, helytelenül feltételezve, hogy ez nem befolyásolja a részvételi hajlandóságot.
A privatizálást és tőkésítést javasló szakemberek azzal érvelnek, hogy a magánosított szisztémákban nem lesz semmilyen újraelosztás. Ugyanakkor e szakértők egy része sokallja a tb-rendszerekben meglévő összefüggés erősségét a járulék és a járadék között. Szerintük úgy lehetne helyet csinálni az újraelosztástól mentes második pillérnek, ha a magyar kormányzat csökkentené az első pillérben a fenti kapcsolat erősségét. A Világbank odáig ment el, hogy az átmeneti országok számára egyenesen a tb-pillér drasztikus csökkentését és egységes összegűvé alakítását javasolta. Annál inkább különös ez az ötlet, mert a következő évtizedekben a népesség jelentős része még a korábbi rendszerben marad, és a belátható jövőben minden nyugdíjas járandósága túlnyomó részét a tb-től kapja. Még a tb-privatizálás bajnokai is elismerik: minél erősebb a járulékok és a nyugdíjak közti határkapcsolat, annál kisebb a valószínűsége, hogy a magánosítás hozzájárul a hatékonyság javulásához. A jelenlegi reform borúlátó kritikusai szerint a Világbank óhaja a nem túl távoli jövőben, a reformmal elrontott tb-nyugdíjrendszer kezelhetetlenné váló hiánya miatt meg is valósul. Mindenesetre furcsa a siránkozás, hogy már az első hónapokban a vártnál sokkal több ember lépett be a kötelező magánnyugdíj-rendszerbe, s emiatt a reméltnél nagyobb lesz a költségvetés hiánya. Ha tényleg jobb a vegyes rendszer, akkor nem ez az egyén és a társadalom érdeke?
A tb-nyugdíjrendszer hatására – a modell ellenzői szerint – az emberek visszafogják munkakínálatukat, adózatlan mellékjövedelmekre vadásznak vagy kilépnek a rendszerből, csakhogy megszabaduljanak annak terheitől. Nálunk az informális gazdaság aránya nagy, a járulékprobléma tehát valóban súlyos. Annál meglepőbb, hogy Chilében a reform – az ottani megoldást propagáló szakértők szerint is – csupán 50-ről 60 százalékra növelte a befizetők körét. Ennél azért nálunk jobb a helyzet…
Kombinált indexálás
Ugyancsak fontos elemezni a különféle indexálási szabályok előnyeit és hátrányait. Az 1992 és 1997 között érvényes nyugdíjrendszerben – legalábbis elvben – nemcsak a járulékok, de a járadékok is a keresetek dinamikáját követték, s ezért a különböző korosztályok helyettesítési aránya összehasonlítható volt, vagy lehetett volna. Az 50-50 százalékos kombinált indexálás 2001-es bevezetésével azonban a bérek és árak közti eltérés szükségképpen differenciál a nyugdíjasok különböző korosztályai között. Például évi 3 százalékos reálkereset-növekedéssel számolva, minden nyugdíjas korosztály évente 1,5 százalékkal lemarad a dolgozókhoz képest.
Egyébiránt a Világbank szakértői még a kombinált indexálással is elégedetlenek. Nyíltan előnyben részesítik a büdzséhiány csökkentését a nyugdíjasok relatív jövedelem-megőrzésével szemben, még akkor is, ha a költségvetési deficitet részben a tőkésítés okozza.
Kérdés, ha már tényleg mérsékelni kell az átlagnyugdíjakat az átlagkeresetekhez képest, akkor miért nem a nyugdíj mértéket csökkentik fokozatosan, hiszen ennek árán fenntarthatnák a kereset-indexálást. Természetesen ez utóbbi majdnem lehetetlen egy magánnyugdíj-rendszerben, tehát a tb-szisztéma kereset-indexálásának fenntartása minden egyénnél a kor előrehaladtával növelné a tb-nyugdíj súlyát. De miért akarunk több időskori relatív deprivációt annál, mint ami automatikusan adódik?
Az elméleti vitákban nagy szerepet játszik a felosztó-kiróvó és a tőkevárományosi rendszerek összehasonlítása. Ha az utóbbi állítólagos előnye nem mutatkozik meg, akkor az áttéréstől várt haszon is elillan. Érdemes azonban felhívni a figyelmet, hogy a különböző évjáratoknak szinte minden nyugdíjreformnál eltérő a költség-haszon aránya. Fennáll az a veszély, hogy a tiszta rendszerről a vegyesre áttérve, egyes korosztályok sokat nyernek, mások hasonlóan sokat vesztenek.
Többen nagy várakozásokat fűznek ahhoz, hogy a kötelező és önkéntes magánnyugdíj bevezetése miatt megemelkedik a megtakarítási hányad. Ez azonban nagyon ingatag várakozás. A körültekintő szakértők közül még a vegyes modellt támogatók is rámutatnak arra, hogy ez az összefüggés általánosan nem igaz. Néhol jelentős a tőkevárományosi rendszer súlya és kicsiny a megtakarítási hányad (például az Egyesült Államokban és Skandináviában), míg máshol (például Dél-Európában) éppen fordított a helyzet. A lakás- és a fogyasztói hitelrendszer fejlettsége, illetve a nyugdíjreformmal együtt járó más változások egyidejűsége ugyanis bonyolítja az összefüggéseket.
A tb-rendszer egyik gyakran elfelejtett előnye, hogy – életjáradékot adván – véd a hosszú élet kockázata ellen. Amerikában egyébként a kialakulatlan magánéletjáradék-piac példáján többen bemutatták, hogy e járadék implicit kamatlába sokkal kisebb a piacinál. Az egyik ok a kontraszelekció: a biztosítótársaságok attól félnek, hogy csak az átlagosnál nagyobb várható élettartamú emberek vásárolnak életjáradékot, ezért nagyobb díjakat számítanak föl, mint amilyenek egy átfogó biztosítási rendszerben szerepelnének.
Igaz, a mindenkori magyar kormánynak még 15 év áll rendelkezésére, hogy véglegesítse: a kötelező magánnyugdíj-megtakarítások milyen ütemben vehetők fel. Mégis fontos lenne mihamarább felvázolni az idevonatkozó terveket. Ismervén a polgárok távolról sem tökéletes tájékozottságát, fontos lenne eloszlatni a félreértéseket.
Normális esetben a magyar nyugdíjtörvény eléggé óvatos, s biztosítja, hogy a magánnyugdíj kezdőértéke megfelelő legyen. Árulkodó jel azonban, hogy a törvény csak a különféle életjáradékok formáit hangsúlyozza, s nyitva hagyja az indexálás kérdését. Bölcs dolog-e megengedni az indexálatlan életjáradék alkalmazását? Mi történik majd azokkal a „szerencsétlen” nyugdíjasokkal, akik még 20-30 évvel a nyugdíjazásuk után is életben maradnak, és ezalatt évente 2 százalékkal csökken a kötelező magánnyugdíjuk reálértéke? Ha e problémát nem oldják meg megfelelően, akkor ez jelentősen lerontja majd a magánosításból remélt hasznot.
Hasonló nehézséget okozhat a tőkepiacok bizonytalansága. A sokáig csodaként ünnepelt délkelet-ázsiai országok tőkepiacai éppen mostanában omlottak össze látványosan. De fejlettebb államokkal is példálózhatunk. Egy 1995-ben nyugdíjba vonuló amerikai professzor 25-35 százalékkal nagyobb nyugdíjat kapott volna magánalapjától, mint az egy évvel korábban nyugdíjazott kollégája. Ha egy japán professzor is hasonló körülmények között kapná a járandóságát, akkor az 1990-ben visszavonuló oktató 60 százalékkal alacsonyabb nyugdíjat kapott volna az őt egy évvel megelőző társánál. Ezek a kockázatok csökkenthetők, ha a nyugdíjazáshoz közeledő személy egyre nagyobb arányban fektet be kötvénybe, és közönséges életjáradék helyett késleltetett és/vagy változó életjáradékot vesz. A részvénypiacok ingatagsága, amely érvényesül a kötvénypiacokon is, kidomborítja a nyugdíjba vonuló dolgozó befektetési kockázatait. Erről a kérdésről szintén hallgat az 1997-es magyar törvénycsomag.
A stratégia hiánya
A részletektől az egészhez fordulva, megkockáztatom a következő ítéletet: az egész reform a végső igazság és igazságosság megtestesüléseként jelenik meg. A nyugdíjmérték 15 évre előre rögzítve van, a személyi jövedelemadó kulcsai és sávjai (reálértékben) szinte kőbe vannak vésve. Ha valaki nem ismerné a közösségi pénzügyi rendszerek történetét, azt hihetné, hogy fölfedezték a tökéletes rendszert, amelyen semmi sem változtathat. Egyetlen probléma marad csupán: előre jelezni az egyéni kereseti pályát és megbecsülni, érdemes-e átlépni vagy sem.
Véleményem szerint azonban ez igencsak messze áll az igazságtól. Nem találunk semmilyen stratégiai elképzelést sem, amely körvonalazná egy fenntartható rendszer paraméterei közti összefüggéseket. Mivel hosszú távú átmenetről van szó, nagyon nehéz lesz a paraméterértékeket változtatni.
Akár szeretjük, akár nem a részlegesen magánosított és tőkésített magyar nyugdíjrendszert, most már el kell fogadnunk realitásként. Egyrészről a tiszta tb-nyugdíjrendszer híveinek bele kell nyugodniuk, hogy e részleges privatizálás megtörtént, és mindent meg kell tenniük, hogy ésszerűbbé tegyék a vegyes rendszert. Másrészről, a privatizált szisztéma támogatóinak meg kell érteniük, hogy a magánosítás kiterjesztése további (talán ideiglenes) adóemeléseket és explicit adósságnövekedést vonna maga után, évtizedekig tartó erősebb állami beavatkozást váltva ki. Közös érdek, hogy több figyelmet szenteljünk a várható nehézségeknek és próbáljuk megoldani őket, mielőtt még nem túl késő, vagy nem túl drága a megoldás. Nehogy az új nyugdíjrendszer a magyar társadalom zöme számára rosszabb legyen a réginél.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont tudományos tanácsadója)
