Nem számítva az exportőröket, senki sem örül annak, ha a forintot leértékelik – történjék ez akár a csúszó árfolyamrendszer keretében, akár úgy, hogy a jegybank időnként, előre be nem jelentett mértékben, váratlanul devalválja a hazai pénzt. Ám ha a honi infláció üteme nagyobb, mint a külföldié, a leértékelés előbb-utóbb elkerülhetetlen. Minél nagyobb ez a különbség, e lépés annál kevésbé mellőzhető.
Ha a jegybank nem ezt tenné, egyre értelmetlenebb volna a kivitel, hiszen a forintban realizált exportár növekedése sokkal lassabb volna az itthon elérhető árak emelkedéséhez képest, ezért ilyen értelemben egyre olcsóbbá válna – a hazai árakhoz viszonyítva – az import. Így a fix árfolyam fenntartása növekvő mértékű külső mérleghiányra vezetne, annak összes káros következményeivel együtt. (Így például a belföldi termelők itthon sem volnának képesek nyereséget biztosító áron eladni.) Ezért enyhén szólva meghökkentő, ha egyes politikusok azt mondják, hogy „a Magyar Nemzeti Bank egyebet sem tesz, mint leértékeli a forintot”. Ha tudatlanságból teszik, az nagy baj, ha népszerűség-hajhászásból, az is.
Modernizációs motívumok
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a leértékelés milyen mértékű legyen bizonyos periódus során, mondjuk egy év alatt. Nem kell feltétlenül a belső és külső infláció arányához igazodni. Helyénvaló lehet például annál nagyobb, vagyis reál-leértékelés akkor, ha a folyó fizetési mérleg javítására van szükség. De mert most nálunk zajkeltés azért van, mert egyáltalán leértékelő politika jut érvényre, továbbá mert a külső egyensúly az utóbbi években lényegesen javult, itt azt indokolt megnézni: miért lehet a leértékelés a belső és külső infláció arányához mérten kisebb. Ennek legfontosabb tényezője a modernizációs folyamat, és így a termelékenység szintjének – s vele együtt a gyártmányok korszerűségének – a közeledése a fejlett országokban már elért színvonalhoz.
Ha valóban van ilyen közeledés, akkor a magyar exportárak gyorsabban emelkedhetnek, mint ahogyan a termelői árszint nő a fejlett partnerországokban. Ez lényegében a cserearány-index javulását jelenti, hiszen az importárak – idegen valutában kifejezve – a partnerek termelői áraitól függően alakulnak. Ha most egy pillanatra azt tételezzük fel, hogy a valutaárfolyam változásában pontosan igazodik a belső és a külső infláció arányához, akkor azonnal rájövünk: az így kialakuló árfolyam mellett a Magyarországból származó import egyre olcsóbb lehet. (Olcsóbban lehet forintért vásárolni, mint márkáért, fontért, dollárért oly módon, hogy a külső partner forintot vesz és azzal fizet az importért.) Emiatt lebegő árfolyam esetén megnő a forint reálárfolyama, vagy – ha nálunk infláció van – a forint lassabban fog leértékelődni nominálisan, mint amilyen mértéket a magyar és a külső infláció aránya indokolna. A forint tehát reálértelemben felértékelődne. Igazítható fix, illetve csúszó árfolyamrendszer esetén viszont ilyen spontán alkalmazkodás nem következik be. Ekkor a jegybanknak tudatosan kell törekednie arra, hogy a nominális leértékelés kisebb legyen a belső és külső infláció arányához képest.
Rendkívül nehéz a helyes mértéket eltalálni. Export sok országba irányul, import számos országból jön, sokat számít a kereskedelem országonkénti megoszlása, az inflációs ráták különbözőek, az exportárak sok ideiglenesen ható tényezőtől függően is alakulnak. A lebegő árfolyam esetén tendál az árfolyam az egyensúlyi felé. Ami elvárható: a leértékelés legyen kisebb, mint a belső infláció aránya a külsőéhez képest. Másképp nem is volna elegendő ösztönző erő az exportáraknak a javuló korszerűséghez való igazítására.
Az árfolyam alakulásában nálunk ilyen tendencia valóban megfigyelhető. Ha a keresztárfolyamok alakulását is figyelembe vesszük, 1996-ban a forint nominálisan 16,4 százalékkal értékelődött le, 1997-ben pedig 11,0 százalékkal. A leértékelődés lényegesen kisebb mértékű volt, mint amekkora adódott volna a hazai és külföldi inflációs ráták különbségéből. Ez megnyilvánul abban, hogy mindkét évben romlott az úgynevezett árversenyképesség, mert a nominális leértékelődés csak részben kompenzálta a hazai inflációs áremelkedés többletét a kereskedelmi partnereknél megfigyelhető inflációval szemben. Akár a termelői árakkal, akár a fogyasztói árral vagy az úgynevezett GDP-deflátorral számolunk, ilyen változás jelentkezik. Ez a fajta „romlás” fogyasztói árindex-alapon 1996-ban 3,2 százalékos, 1997-ben pedig 4,2 százalékos volt. A kritikának tulajdonképpen arra kellene irányulnia, vajon az árversenyképesség-romlás adott mértéke elfogadható-e; ha pedig nem, akkor túl nagy-e, avagy túl kicsi. Nem pedig arra, hogy a jegybank egyáltalában nominális leértékelő politikát folytat.
A nominális béremelkedés szerepe
Persze mindez csak akkor állja meg a helyét, ha az infláció – pontosabban a belső és külső infláció eltérése – a meghatározó az árfolyam változásával szemben. és nem megfordítva: az árfolyam alakításától függ a belső infláció. Hovatovább már ott tartunk, hogy egyes politikusok az árfolyamot – annak stabilizálását vagy változtatását – léptették elő az infláció döntő meghatározó tényezőjévé. Így születnek olyan állítások, hogy az infláció radikálisan leszorítható lenne a leértékelési ütem drasztikus csökkentésével. A kritika a jegybankkal szemben részben úgy jelentkezik, hogy az túl kicsiny mértékben – esetenként csak 0,1 százalékponttal – mérsékli a havi leértékelési ütemet a csúszó árfolyamrendszer alkalmazása közben; ezért, vagy nagyrészt ezért mérséklődik csak lassan az infláció.
Nos, a havi leértékelési ütem erőteljes csökkentésének valóban volna – egy ideig – inflációt mérséklő hatása. Mindenekelőtt: jóval lassabban nőnének a forintban kifejezett importárak, ami a költséghatáson keresztül mérsékelné az inflációt. Ennek volna bizonyos következménye a vállalatok áremelési törekvéseire is. Talán hatással volna az átlagos nominális bérek elvárt növelésére, noha a bérből élők és a szakszervezetek döntően a közelmúltban érvényes inflációt és annak várt mértékét veszik alapul, amikor a bérkövetelésekkel előállnak. De mert így csak mérsékelt eredmény remélhető, nem várható az inflációnak a leértékelési ütemhez igazodó arányos mérséklődése. Az árversenyképesség gyorsan romlana, ami meredeken növekvő importtöbbletet váltana ki. Ez persze kínálati hatásán át tovább csökkentené a belső infláció ütemét. Ezért a leértékelési ütem radikális mérséklése csak azon az áron járhat erőteljesebb antiinflációs hatással, hogy egyúttal a kereskedelmi mérleg drasztikusan romlik. Ezután a gazdaságirányítás olyan intézkedéseket volna kénytelen hozni, amelyek az infláció ismételt felgyorsulásával járnának.
Aki az infláció leszorítását a leértékelési ütem radikális csökkentésétől várja, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az árfolyam-politikának nagyobb hatása van az árszint alakulására, mint a nominális bérek növekedésének, vagy hogy az utóbbiak főként az árfolyamváltozásokhoz, a gazdaság szereplői pedig döntéseikben mindenekelőtt az árfolyam-politikához igazodnak. Ennek azonban ellentmondanak a tények. A bérek, fizetések és egyéb munkajövedelmek (a nyugdíjakkal együtt) a GDP mintegy 60 százalékát érik el, az export csak 30 százalékát, az import valamivel több mint egyharmadát. A fogyasztási cikkek legnagyobb részét bérből, illetve munkajövedelmekből vásárolják, így alapjában véve ezek növekedésétől függ az ebbéli kereslet nominális növekedése. A költségoldalt tekintve is hasonló a helyzet, hiszen az anyag- és energiaköltség nagyrészt álruhába bújtatott bérköltség. Az anyagfelhasználás mögött más vállalatok outputja áll, ami újból felbontható bér-, anyag-, energia- és más költségekre és így tovább. Ez akkor is így van, ha az anyag és energia külföldről származik. Az importhoz szükséges valutát ugyanis exporttal kell biztosítani, ami ugyancsak bérköltségbe, plusz álruhába bújtatott bérköltségbe (anyagköltségbe) kerül.
Ha tehát keresleti és költségoldalon egyaránt ekkora a bérek, fizetések súlya és a nominális növekedésük jelentősége, aligha helyes az árfolyamot és annak változását a nominális bérek alakulásával szemben az inflációs folyamat meghatározó tényezőjének tekintetni. Az árfolyam-politika ehhez képest csak másodlagos jelentőségű. Nem véletlen, hogy a világon mindenütt a nominális bérnövekedéssel és annak a termelékenységi dinamikához viszonyított arányával hozzák kapcsolatba az inflációt. Az utóbbi elemzésében központi helyet betöltő Phillips görbének is ez a fő tartalma. Vagy az úgynevezett „maginfláció” magja éppen az, hogy a vállalatok és a bérből élők milyen dinamikájú nominális bérnövekedéshez szoktak hozzá. A nominális bérek alakulását nem elsősorban az árfolyam-politika, hanem mindenütt az inflációs várakozás határozza meg. Eszerint az antiinflációs politika sikere döntő mértékben azon múlik – jó néhány más tényező mellett -, hogy sikerül-e a nominális bérnövekedés trendjét az inflációs várakozások megtörésén át lejjebb szorítani. Ennek nem az árfolyam-politika a fő eszköze.
Ha a fő eszköz valóban az utóbbi lehetne, az infláció leszorítása egyszerű feladat volna: nem kellene megszorító intézkedésekhez folyamodni. De sehol a világon nem tekintik a már tartóssá váló infláció letörését egyszerű feladatnak, hiszen az beépül az inflációs várakozásokba. Ez különösen akkor komoly gond, ha az infláció nem túl gyors, „csak” 20 százalék körüli dinamikát ér el. Ekkor a gazdasági élet szereplőinek természetes reakciója, hogy az inflációt megfelelő nominális bér- és árnöveléssel, magas nominális kamatlábbal és hasonlókkal kompenzálni kell. Vágtató infláció esetén viszont az emberek mindenbe hajlandók belemenni, hogy az inflációtól megszabaduljanak.
Ideális árfolyamrendszer nem létezik
Nálunk a problémát bonyolítja a csúszó árfolyamrendszer alkalmazása. Növekvő azoknak a közgazdászoknak a száma, akik a vontatottan csökkenő inflációs rátáért a csúszóárfolyamot hibáztatják. Mint mondják, a rendszer immár inflációt gerjeszt, mert már nem azt szuggerálja, hogy a pénzromlás legfeljebb milyen ütemű lehet, hanem azt, hogy legalább mekkora lesz. Vagyis a probléma kezd hasonlatos lenni a félig tele vagy félig üres pohár esetéhez; nő a pesszimisták tábora. De sokan azt is állítják – tették ezt néhányan korábban is -, hogy a csúszóleértékelés miatt az infláció valószínűleg mindig gyorsabb, mint a nélkül lenne, például azért, mert az előre bejelentett leértékelést a vállalatok mindjárt beszámítják az árakba, és azokat – a napi-heti leértékelés miatt – később is emelik.
Az utóbbi érvelést nem találom meggyőzőnek, mert arra az a vállalat hivatkozik, amelyik árat akar emelni. Erre pedig mindig lehet okot találni. A csúszóleértékelés keretében pedig 1996-tól kezdve a nominális leértékelés üteme – a keresztárfolyamok változását is figyelembe véve – lényegesen kisebb, mint ahányszor gyorsabban nőnek a nominális bérek és fizetések és egyéb munkajövedelmek (nyugdíjak) a GDP reálnövekedéséhez képest. A külső áremelkedést is számításba véve reál-felértékelődés következik be. Ez pedig nem inflációt gerjesztő, hanem azt fékező hatású. Nem lehet persze tudni, hogy a csúszóleértékelés milyen és főként mekkora mértékű közvetett hatást gyakorolt a nominális bérek és árak alakulására. De ha miatta az árak és a nominális bérek emelkedése valamivel gyorsabb volt is, mint nélküle lett volna, nem lehet felelősséggel állítani, hogy főként a csúszóleértékelés felelős azért, mert az infláció nálunk meglepően makacsnak bizonyul. A makroökonómiai összefüggéseket tükröző adatok inkább ennek ellenkezőjét támasztják alá. Ezért illúziókat tápláló állítás az, hogy a csúszóleértékelés megszüntetése egymaga is fordulatot hozna az infláció alakulásában.
Nincs olyan árfolyamrendszer, amely csak előnyös vagy csak hátrányos volna a többivel szemben. Mindig az adott gazdasági-társadalmi feltételek szabják meg azt, hogy épp melyik alkalmazása célszerű. 1995 elején a csúszó rendszer bevezetése előnyös volt; alkalmas volt a forint elleni spekulációk elhárítására, a túlzott leértékelési várakozások lecsillapítására, kiszámíthatóságot vitt be a gazdaságba, lehűtötte a pesszimista inflációs várakozásokat. De leszűkítette a monetáris politika mozgásterét, mert a forint árfolyamát egy előre meghatározott és csupán szűk sávú szabad ingadozást biztosító pályán kellett tartani. A kiszámíthatóság tehát bizonyos értelemben hátrányt is jelent. Nem tanácsos a csúszóárfolyam rendszerét alkalmazni akkor, ha a gazdasági növekedést ciklikussá tevő erők előtérbe kerülnek. Az utóbbiak szükségessé tehetik a monetáris politika eszközeinek tudatosan anticiklikus célzatú használatát, amire nincs, vagy csak nagyon korlátozott a lehetőség a csúszóárfolyam keretében. Lehet és kell tehát e szisztéma alkalmazásának célszerűségéről és/vagy hátrányairól vitatkozni. De sajnos miközben ez történik, nálunk olyan állítások is elhangzanak, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Gondoljunk csak a Torgyán József által emlegetett „2300 milliárd forintos” veszteségre, amelyet úgymond a csúszó árfolyamrendszer alkalmazása okozott az országnak (lásd a „Kétezer-háromszáz milliárdos veszteség?” című részt). Valójában ilyen veszteség nem mutatható ki, feltehetőleg félreértésről van szó. Ha az árfolyamrendszert változtatni kell, egyáltalán nem ilyen okból következően kell azt megtenni.
A kormányváltással együtt megnőtt a bizonytalanság. A tőzsdén nagyfokú az idegesség, a papírok árfolyamai nem várt mértékben estek. Ilyen helyzetben, vagy akár az új kormány megalakulása után ugyan milyen hatással volna a csúszó-rendszer hirtelen megszüntetése? Az árfolyam milyen mértékű és irányú változását várnák el a gazdasági élet szereplői? Igazuk van azoknak a szakértőknek, akik azt hangsúlyozzák: a közeljövőben az új kormánynak nem szabad a csúszó árfolyamrendszerhez nyúlnia és később is minden árfolyamlépést a jegybankkal egyeztetett módon szabad csak megtenni.
(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja)
