Valószínűleg mindennél többet elárul az a tény, hogy kis hazánkban a váltót a lakosság többsége határozottan negatív töltettel említi. Sokakban e kifejezés hallatán a század első felének magyar filmjei ötlenek fel, amelyekben a váltót nem fizetők rendre az “adósok börtönébe” masíroztak. Nem tudni, ez esetben hogyan alakult az ok és az okozat, ám a váltó lényege, nevezetesen pénzhelyettesítő funkciója mifelénk manapság alig-alig hangsúlyozódik ki.
Ez talán azzal magyarázható, hogy mint speciális fizetési forma – rendeletre szóló értékpapír, fizetési ígérvény, netán fizetési felszólítás -, a váltó minden bizonnyal túlzott mértékben bizalmi eszköznek számított a honi gazdasági rendszerváltás éveiben. A nyolcvanas évek vége felé, illetve a kilencvenes évek elején, a szinte mindennapossá vált vállalkozói csődök idején sokszor nem lehetett kideríteni, hogy az üzletkötést váltóval nyélbe ütő partnert a papír esedékességekor egyáltalán jegyzik-e még valahol. Ma már ott tartunk, hogy a váltó gyakorlati alkalmazása szinte minimálisra zsugorodott.
E számkivetettség elsődleges okát a szakemberek az üzleti világ megbízhatatlanságában látják. Noha ez az érvelés teljesen elfogadhatónak tűnik, figyelemre méltó, hogy a váltóforgalomban a szállító és a vevő mellett legalább olyan fontos szerepet játszó bankok eltérően vélekednek a kilencvenes évek Magyarországának váltópiacáról. Egyesek azzal magyarázzák a forgalom visszaszorulását, hogy több mint fél évtizeddel ezelőtt még meglehetősen bizonytalan volt a társaságok helyzete. Mások szerint viszont ezen értékpapírt az említett esztendőket megelőzően sem használták igazán. Végül találkozni olyan banki véleménnyel is, amely a váltóforgalom 1992-93-as fellendülését emlegeti.
Hasonló a helyzet az instrumentum jövőjéről szóló előrejelzésekkel. Míg az egyik tábor a forgalom fellendülését reméli, a másik úgy véli, ha a gazdasági nekilendülés bekövetkeztével- amely mellesleg az előbbi reményeihez is alapfeltétel – meg is emelkedik valamelyest a szóban forgó értékpapírok népszerűsége, drámai változás semmiképpen nem várható.
A jelenkor váltóinak csekély számát többen azzal indokolják, hogy – szemben például Nyugat-Európa gazdaságaival – itthon nem is honosodott meg igazán a gyakorlatban. A múlt század 1840-es, illetve 1876-os váltóhasználatot szabályozó törvényei, s az 1930-ban hazánk által is aláírt genfi váltójogi egyezmények óta pedig már jó néhány évtized elmúlt. Igaz, a II. világháború előtt volt is keletje e formának, ennek ellenére “újításként” csak 1965-ben sikerült törvényerejű rendeletet alkotni a váltók használatáról. Azonban még további két évtizedig nem jött létre egyetlen belföldi váltó-jogviszony sem. E helyzet megváltozásával kecsegtetett 1985 elején annak az igazságügyminiszteri rendeletnek a hatályba lépése, amely lehetővé tette, hogy a gazdálkodó szervezetek kereskedelmi hitelt nyújtsanak.
Ám a váltóforgalom így is meglehetősen lassan indult újra. A legtöbben saját váltókat bocsátottak ki. Ezek lejárata általában rövid volt – esedékességük egy-három hónapig terjedt -, s a leszámítolt váltókat a bankhoz való benyújtás helyett ritkán forgatták (azaz éppen e papiros lényege sikkadt el). Mindez arra utal, hogy bár a vállalatok a váltót készpénzkímélő fizetési eszközként használták, ám az nem tehetett eleget a vele szemben támasztott elvárások közül az egyik legfontosabbnak. Nevezetesen: nem járulhatott hozzá a jelen évtized elejére minden addiginál nagyobbra – akkori becslések szerint közel 300 milliárd forintosra – duzzadó körbetartozások mérsékléséhez. Ugyanis a váltó a tartósan fizetésképtelen partnerek fizetési gondjait nem oldja meg, csupán elodázza a váltó esedékességéig, maximum egy évig.
A váltók használatához kapcsolódó kellemetlen következményeknek általában két típusa jellemző – csoportosította a Figyelő kérésére a visszaéléseket Horváth Krisztina, a Raiffeisen Unicbank vezérigazgató-helyettese. Egyfelől vannak olyanok, amelyek formailag kifogástalanok, szabályosak, csak éppen a rajtuk lévő bankgaranciák, vagy a forgatványok hagynak kívánnivalót maguk után. Másfelől előfordulnak olyan esetek is, amikor magát a váltót mint papírt hamisítják. Az utóbbi azonban könnyebben tetten érhető, miután a váltó jó néhány kellékét jogszabály írja elő, s ha azok bármelyike hiányzik, már nem piacképes.
Persze mindenképpen külön kezelendők a forint-, illetve a devizaalapú váltók. Míg az előbbiek a belföldi forgalomban használatosak, az utóbbiak külkereskedelmi ügyletekhez kapcsolódnak és gyakorlatilag problémamentesek, vagy ahogy egyes bankokban fogalmaznak: “abszolút más kategóriába tartoznak”. A váltók napjának leáldozása azonban – jelezték a megkérdezett hitelintézetekben – nem kíméli a devizális papírokat sem. Forgalmuk szerte Európában egyre inkább csökken, s Horváth Krisztina szerint itthon is elsősorban az okmányos ügyletekhez használják azokat.
A honi forgalom fellendítésében vélhetően kézzelfogható eszköz lenne, ha a társaságok a váltó használatakor igényelnék a bankok vagy tanácsadók segítségét. Cserháti Lászlóné, az ABN Amro (Magyar) Bank osztályvezetője – a gazdaság meghatározó állapota mellett – egyébként éppen ebben látja a felfuttatás kulcsát. Szerinte amúgy egyáltalán nem esélytelen a piacról lassan kikopó értékpapírok reneszánsza, csak a megfelelő körülményeket kell megteremteni.
Kérdés azonban, szüksége van-e egyáltalán az itteni piac szereplőinek a váltóra, ha már a külkereskedelmi forgalom banki lebonyolításában vezető szerepet játszó Magyar Külkereskedelmi Banknál is egyértelműen a speciális értékpapír-üzletág zsugorodásáról számoltak be (legalábbis a devizaalapú üzleteket illetően). Hiszen elég csak a külföldi fizetési forgalomban még ma is jelentős forgalmú csekkre gondolni, amely – bár készpénzkímélő fizetési mód – nálunk valahogy kimaradt a gyakorlatból. Joggal mondhatjuk: átugrottuk ezt a lépcsőfokot, s rögtön a bankkártyát honosítottuk meg. Ettől függetlenül azonban ezek a fizetési eszközök a jelenleginél jóval nagyobb jelentőséggel bírhatnának.
