Az elmúlt évtizedben a legtöbb európai uniós (EU) tagországban felemelték a nyugdíjkorhatárt, meghosszabbították a járulékfizetési időt és explicit módon is csökkentették a kifizetéseket. Egyes országokban ezek az intézkedések átmenetileg biztosíthatják a rendszer működőképességét, ám a legbőkezűbb állami nyugdíjakat kínáló államok nem kerülhetik el a radikális beavatkozásokat.
Németországban az állami nyugdíjrendszernek 10 milliárd márka nagyságrendű hiánya van. Franciaországban és Olaszországban csak azért nem jutott csődbe a szisztéma, mert a kormányok hajlandóak azt időről időre újabb támogatásokkal megmenteni.
A probléma közismert módon nem korlátozódik az EU országaira. Magyarországon és Lengyelországban a parlament a vegyes modell mellett döntött. Romániának is ilyen tervei vannak. Itt az a cél, hogy az átalakított felosztó-kirovó rendszert kötelező magánpénztárakkal és szabályozott önkéntes magánnyugdíj-alapokkal egészítsék ki. A Financial Timesnak a globális nyugdíjstratégiákat ismertető nemzetközi felmérése szerint a megreformált felosztó-kirovó rendszer egyik pillérként való megőrzése ezekben az országokban indokolt, miután a kockázatok megosztását szolgálja. Az átalakuló gazdaságokban a tőkepiaci intézmények teljes körű kiépítésében rejlő kockázatok, valamint a kisméretű értékpapírpiac érzékenysége miatt erős politikai ellenállás bontakozott ki a nyugdíjpiac teljes magánosításával szemben.
A magánfinanszírozású nyugdíjak felé való elmozdulás lassú lesz és jelentős költségekkel jár, hiszen a dolgozók a járulék egy részét saját pénztárukba fogják átutalni, s így csökken az esedékes nyugdíjak kifizetésére rendelkezésre álló járuléktömeg. Néhány átmeneti gazdaságú országban a privatizációs bevételek egy részét fordították erre a célra, ám ez az út a fejlett nyugat-európai államokban nem igazán járható.
A magánnyugdíjakra való átállás várhatóan megnyitja az európai tőkepiacokat, s az államokat a befektetési korlátozások feloldására ösztönzi. Mivel hagyományosan számos országban a nyugdíj- és életbiztosítási alapok zömének kötelezően előírják az államkötvényekbe való befektetést, ezek fontos szerepet játszanak egy-egy ország belföldi hitelszükségletének kielégítésében. A fejletteknél – például Nagy-Britanniában, Hollandiában, Svájcban – működő alapkezelők most arra számítanak, hogy a nyugdíjalapok több lehetőséget kapnak a nemzetközi működésre, elsősorban a belföldön el nem érhető speciális szolgáltatások – például nemzetközi és regionális részvény- és kötvényalapok – esetében.
Az Európai Bizottság most tanulmányozza, hogy miként lehetne lebontani a nyugdíjalapok előtt tornyosuló adózási és befektetési akadályokat. Jelenleg az EU-ban nyugdíjba befektetett mintegy 1200 milliárd ecu (1300 milliárd dollár) 90 százaléka a két legnagyobb piacon, Nagy-Britanniában és Hollandiában koncentrálódik, ahol a magánnyugdíjalapok által mozgatott pénztömeg a GDP 80, illetve 90 százalékára rúg.
Ha a többi EU-országban is hasonlóan erős alapok fejlődnek ki, a piac összmérete elérheti az 5 ezer milliárd ecu-t. A brüsszeli testület reményei szerint ennek nyomán enyhülne a felosztó-kirovó rendszerekre nehezedő nyomás; csökkennének a munkáltatók költségei (a feltételezések alapján ugyanis a megtérülések 1 százalékos emelkedése a vállalkozót terhelő munkaerőköltségek 2-3 százalékos esését váltja ki); tőkéhez jut az ipar, megélénkül a gazdaság és több munkahely lesz.
A megtérülést generáló befektetési stratégia sikere kulcsfontosságú. Jelenleg még korlátozások gátolják az alapok befektetési szabadságát.
William Mercer, az európai alapkezelők számára készített útmutató (European Pension Fund Managers Guide) szerzője szerint, ha a nyugellátás terheit az államról a magánszektorra tolják át, az önmagában nem hatástalanítja a rendszer alatt ketyegő időzített bombát. A nyugdíjakkal kapcsolatos várakozásokat csak akkor lehet kielégíteni, ha az alapokban keletkező megtakarítási többlet új vagyont termel, s nem csupán felhajtja a már meglévő eszközök árát.
