Felsőoktatásunk finanszírozásának reformjáról a kilencvenes évek első felében a szaktárcánál és a kutatóhelyeken egyaránt intenzív előkészítő munka folyt. Ennek eredményeként nagyjából 1995 elejére kristályosodott ki az az álláspont, miszerint e rendszer átalakításánál legalább négy szereplő elvárásait kell teljesíteni (lásd külön). A modell legfontosabb célja a felsőoktatásban megvalósítandó feladatok és az ezekhez rendelhető eszközök fokozatosan közelítő – iterációs – megfeleltetése, ezen keresztül az egyes intézmények, illetve intézménytípusok közötti feladat- és teljesítményarányos forráselosztás megvalósítása.
Források és keretek
A reform jogi kereteit és lehetőségét az 1993-as törvény módosításaként megjelent 1996. évi LXI. törvény teremtette meg. Ez egyértelműsíti, s a következőkben jelöli meg a felsőoktatás finanszírozásának forrásait: központi költségvetési támogatás; az államháztartás más alrendszereiből származó források; az igénybe vett szolgáltatások díja, más hallgatói térítések, tandíj és költségtérítés; az alaptevékenység és a vállalkozási tevékenység bevétele; adomány jellegű más bevételek, alapítványi források; az e célra rendelkezésre álló kincstári vagyon. A jogszabály előírja, hogy az intézményeknek saját forrásokat is kell teremteniük, mivel feladataikat csak akkor tudják maradéktalanul ellátni, ha ilyenekkel rendelkeznek.
A törvény részletesen foglalkozik a pénzeszközök felhasználásának módozataival. Ezek közül az első a hallgatói előirányzat, amelynek összegét két tényező, a nappali tagozatos hallgatólétszám és a hallgatói pénzbeli támogatási normatíva szorzata, valamint az engedélyezett PhD-képzésben részt vevő hallgatók létszáma és a PhD-hallgatók pénzbeli támogatási normatívájának szorzata adja. A támogatás normatív összege 1998 januárja óta fejenként évi 70 ezer forint. Ezt az intézmények más célra nem használhatják fel, és a hallgatói érdekképviselet bevonásával dönthetnek differenciált elosztásáról a következő szempontok alapján: alanyi jogon, például alapösztöndíjként (amit minden hallgató megkap); tanulmányi eredmény alapján, rendszeres és eseti szociális támogatás formájában, valamint lakhatási támogatásként (ez elsősorban az albérletben lakók számára jelent költségkompenzálást).
A második fontos tényező, a képzési előirányzat az oktatási tevékenység ellátásához közvetlenül kapcsolódó, valamint az attól el nem különülő kutatási feltételekről való gondoskodást szolgálja. Központi költségvetési támogatásból finanszírozott részének megállapítása teljesítményarányosan, az egyes szakterületek fajlagos ráfordításainak értékelésével, a hallgatói létszámot alapul véve történik.
Ezen előirányzat modelljének bevezetésével lényegében a felsőoktatás modernizációs programjának végrehajtása kezdődött meg. Az új rendszer garantálhatja a költségvetési támogatás igazságosabb, teljesítményfüggő elosztását, a minőségelvűség érvényesülését, egyben többletforrást jelent az előző időszakhoz képest. Olyan állami szisztémát hoz létre, amely ösztönzi a felsőoktatási hallgatók létszámának növelését, az intézményi gazdálkodás racionalizálását, a költséghatékonyság javítását. A munkaerőpiacra orientált intézményi működés kikényszeríti a felsőoktatás vállalkozási szemléletű működését, a gazdaság, a társadalom keresletéhez való jobb alkalmazkodást.
A képzési normatívára vonatkozó elfogadott modell – a szakok, illetve a főbb szakirányok képzési sajátosságainak megfelelő differenciálással – képzési költségként ismeri el az oktatói, az oktatást segítő nem oktatói, és az ahhoz közvetlenül kapcsolódó kutatási feladatok személyi költségeit, valamint a képzés dologi kiadásait.
Az intézményi képzési előirányzat számítása során alkalmazott teljesítménymutató a szakcsoportonként meghatározott egyenértékű hallgatólétszám. Ezt úgy kapjuk meg, ha a nappali tagozatos hallgatók létszámát megnöveljük az esti képzésben részt vevők egyharmadával, továbbá a levelező és távoktatási tagozatok létszámának egynegyedével. A számítási mód figyelembe veszi a felsőoktatási intézmények tagozatonkénti eltérő képzési terhelését, s ezáltal a korábbihoz viszonyítva jóval objektívebb finanszírozás valósulhat meg.
Szakcsoportok halmaza
A felsőoktatási intézmények finanszírozási szakcsoportonként differenciált képzési normatívái és az adott szakcsoport-egyenértékű hallgatólétszám szorzata határozza meg a felhasználható összeget – ez lényegében a holland modell magyar viszonyokra történő adaptálása. Egy-egy szakcsoportba az egymáshoz közel eső személyzet- és eszközigényű szakok kerültek, valamint a gyakorlatigényesség, az egyes évfolyamokon tanulók száma és a heti tantervi óraszám szerepelt meghatározóként. Ezek alapján 6 egyetemi és 6 főiskolai, azaz 12 finanszírozási szakcsoportot, s így ugyanennyi képzési normatívát állapítottak meg (az egyetemi normatívákról lásd táblázatunkat a 32. oldalon). Ezekhez még a tanárképzési és a nemzetiségi kiegészítő normatíva járult.
A modell bevezetése az 1996-os költségvetési évben történt meg. A differenciált képzési normatívák alapján az egyes szakcsoportoknál lényegesen különbözik az optimálisnak tekinthető hallgató/oktató arány. Így például az EM1 kategóriában egy oktatóra 14-15, míg az EM6-nál csupán 4-5 hallgató számítható. Ezek már közelítenek a nyugat-európai arányokhoz, sőt az elméletigényes szakoknál (jogász, közgazdász, bölcsész) már kedvezőbbek is azoknál. Az egyes szakcsoportok forintban kifejezett képzési előirányzata lényegesen eltér egymástól.
A teljesítményarányos rendszerre való áttérés sok érdekes eredményt hozott. A számítások egyértelműen bizonyították például a három nagy vidéki egyetem alulfinanszírozottságát, illetve több – főleg budapesti – felsőoktatási intézmény túlfinanszírozását. A korábbi rendszer tehát – teljesítménytől függetlenül – a budapesti intézményeket preferálta.
Az alulfinanszírozottak esetében a költségvetésből biztosítani kellett a megfelelő kompenzálást. Jellemző azonban, hogy az 1996. évi intézményi képzési előirányzatokat a normatívák 77 százalékával számították ki. Valószínű, hogy 100 százalékkal számolva még nyilvánvalóbb lenne a szakadék az alul- és a túlfinanszírozott intézmények között. Mindezek mellett 1996-ban sajnálatos módon az is megfigyelhető volt, hogy több vidéki egyetemtől még az így kiszámított többlettámogatást – vagy annak egy részét – is elvonták különféle jogcímeken.
A további előirányzatok közül a kutatásiak felhasználása meghívásos, illetve versenypályázati formában történik; emellett a jövőben a felsőoktatási intézmények minőségi mutatók alapján is részesülhetnek kutatási támogatásban. A programfinanszírozási előirányzat az állami támogatásnak azon része, amely a célprogramokhoz, az oktatáshoz kapcsolódó vagy azt kiegészítő tevékenységekhez jár, míg a fejlesztési előirányzat az intézmények beruházási, fontosabb felújítási, infrastruktúrafejlesztési kiadásaihoz teremt forrást. A létesítmény-fenntartási előirányzat az állami felsőoktatási intézmények nevében jelzett költségeihez, valamint az intézményi felújításokhoz járul hozzá. (A finanszírozási rendszer bevezetésének kezdeti időszakában ez nem volt normatív; azt az összeget jelentette, amely az intézményi költségvetésből a hallgatói, a képzési, a programfinanszírozási, a kutatási és a beruházási, felújítási előirányzatok levonása után maradt.)
Változó rend
Az 1996/97-es, kísérletinek tekintett év tapasztalatai rávilágítottak a meglehetősen bonyolult rendszer néhány hibájára. Túl sok volt a finanszírozási szakcsoport, az intézmények pedig alacsonynak találták a képzési normatívák összegét. A legnagyobb gondot a nem 100 százalékos finanszírozás okozta: az első évben megállapított 77,0 százalék után 1997-ben a rendelet által előírt képzési normatíva 87,5 százalékát folyósították.
A felvehető hallgatói létszámot országos szinten a kormány, szakonként a Felsőoktatási és Tudományos Tanács határozza meg, a képzési normatíva összegét pedig szakcsoportonként kormányrendelet rögzíti. Ha az állami költségvetés minden évben biztosítaná a szorzatot, megoldható lett volna a 100 százalék kiadása. Azonban a költségvetés nem ezt a módszert követi, hanem a parlamenti vita függvényében szavaznak meg adott összeget a normatívára. Tehát a két független változó – a hallgatói létszám és a kategóriák szerinti képzési normatíva – mellett megadják a harmadik, függő változót, a kettő szorzatát is. Ez ellentmondáshoz vezethet, amit úgy tudnak kiküszöbölni, ha az alacsonyabb rendű jogszabályban – azaz a normatívákat megadó rendeletben – szereplő összegeket csak részben folyósítják.
Az intézmények 1998-tól kezdve a képzési és a létesítmény-fenntartási normatívákat együttesen, úgynevezett összevont normatívaként kapják meg. Megszűntek a külön egyetemi és főiskolai, valamint a kiegészítő normatívák is. Az idei költségvetési törvénnyel ilyen értelemben módosították a felsőoktatási törvényt is. A 72/1998. (IV. 10.) számú kormányrendelet már nem ad meg elméletileg lehetséges összegeket, hanem a költségvetés biztosította, ténylegesen kifizetendő összegből visszaszámolt egy főre jutó normatívát tartalmazza. Az új rendelet hét finanszírozási szakcsoportot állapít meg (lásd a táblázatot). Az, hogy a szakok módosított besorolása mennyiben váltja be a hozzá fűzött reményeket, az elkövetkező években derül majd ki.
(A szerző a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen közgazdász hallgatója)
