Korántsem tudatos kormánypolitikák vezettek a bankrendszer mai állapotához. A Németh-kormány idején, a nyolcvanas évek végén, a felelős gazdaságpolitikusok – féltve a magyar monetáris és gazdaságpolitika önállóságát – kifejezetten ellenezték, hogy a jelentős bankok külföldi szakmai befektetők kezébe kerüljenek. Akkoriban még komoly szakemberek részéről olyan – már akkor fölöttébb gyanúsan hangzó, ma már csak megmosolyogtató – érv is hangot kaphatott, hogy kár lenne a jövedelmező nagybankokat kiárusítani.
A rendszerváltás utáni első kormány, az Antall-kabinet még kacérkodott azzal a gondolattal, hogy törvénybe iktassa: a külföldi tulajdon aránya a bankrendszerben nem haladhatja meg a 40 százalékot. Erre azonban a tulajdonpolitikáját tekintve tágabb térségünkben – beleértve Ausztriát és Olaszországot is – kiemelkedően liberális szellemű pénzintézeti törvény megalkotása során végül nem került sor. Mivel a bankválságok manifesztálódása és a konszolidáció elkerülhetetlenné válása miatt a bankprivatizáció ideiglenesen lekerült a napirendről, a szélsőséges nacionalista – akkor még kormánypárti – politikusoknak kényszerűen új terepet kellett keresniük.
A konszolidáció időszakában két kormányzati álláspont viaskodott egymással. Az egyik az állami segítséget követő tőkeemelést elsősorban belföldi befektetőktől várta volna, míg a másik teret engedett volna a szakmai stratégiai befektetőknek, amelyek – bár sosem lett kimondva – nemigen lehettek mások, mint külföldi bankok, biztosítók. Végül ez utóbbi nézet emelkedett kormányhatározatra a Boross-kormány végnapjaiban, azonban e stratégia jegyében már csak a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) magánosítása indulhatott be.
Kétes tb-tulajdonosok
A tulajdonosi viszonyokat érintő másik fontos döntés ebben az időszakban a tb-önkormányzatoknak beígért vagyonjuttatás volt, amelynek jegyében a Nyugdíjbiztosítási, illetve az Egészségbiztosítási Önkormányzat ingyenes vagyonátadásként 10-10 százalékot kapott az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt.-től az OTP Bank és a Postabank részvénypakettjéből. Bár a tb-testületek ebbéli szerepének zavarosságáról már akkor jelzést kaphattunk, amikor 1995-ben megakadályozták az OTP egyszemélyes vezetési modelljének átszabását, e kvázi-állami intézmények banktulajdonosi alkalmatlansága a Postabank problémáinak kiütközésekor vált egyértelművé.
A tb-önkormányzatok eme szerepét csak gazdálkodási anomáliájuk és eddigi viselkedésük tükrében tudjuk megítélni. Mivel ingyenes vagyonjuttatás révén kerültek tulajdonosi pozícióba, semmilyen megtérülési követelmény nem társul tulajdonukhoz. Társadalmi ellenőrzöttségük ráadásul paradox módon gyengébb, mint a néhány honi bankban – például az MKB-ban, a Westdeutsche Landesbankban, a Creditanstaltban (CA), az Inter-Európa Bankban (IEB) – többségi tulajdonnal bíró külföldi közösségi (tartományi-városi) bankoké. Míg utóbbiak legalább betéteseik és hitelezőik útján rendre megmérettetnek a piacon, addig e testületek gazdálkodása a nagy nyilvánosság előtt homályba vész. Ez lehetett az oka annak, hogy a Postabank rossznak bizonyult működése sem rendítette meg a tb-tulajdonosok bizalmát a bank vezetésében. Hasonló „hitelrontást” a külföldi állami banktulajdonosok vélhetően nem viselnének el, mivel itteni érdekeltségük gyengesége otthoni pozíciójukat is veszélyeztetné.
A Horn-kormány regnálásának kezdeti időszaka sem volt mentes a hezitálástól. Az ÁV Rt.-ben 1994 őszén készített bankprivatizációs koncepció még óvott a „stratégiai befektetők nagyrészt reménytelen és részben parciális érdekek által motivált” felkutatásától. Ehelyett olyan nyilvános forgalomba hozatalt javasolt, amely különböző portfoliobefektetők (külföldi nyugdíjalapok, belföldi tb, biztosítótársaságok, önkormányzatok) számára biztosított volna tulajdont. Bár e koncepció – a Pénzügyminisztérium (PM) ellenállása okán – végül nem emelkedett kormányszintre, az OTP eladása során ez a minta érvényesült.
A bankprivatizációk beindításakor két fontos elvi kérdésről kellett dönteni: a szakmai kontra pénzügyi befektetők dilemmájáról, valamint a tulajdon diverzifikálásáról. Mindkét kérdés elsőként a bankprivatizáció prototípusainak tekinthető MKB- és OTP-eladások előkészítésekor vetődött fel, 1994-95 folyamán, de a későbbi eladások során is aktuális maradt.
Az MKB 1994 nyarán megkezdett magánosítása arra a koncepcióra épült, hogy az állami tulajdonos szakmai és intézményi befektetők egyidejű bevonásával biztosítsa a bank profitorientált működését, kiegyensúlyozott tulajdonosi struktúráját és a növekedéshez szükséges tőkeforrásokat. A legjobb ajánlatukkal tulajdonossá váló két befektető, a Bayerische Landesbank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) jelenlétének hatása egyaránt érzékelhető volt a bank javuló eredményeiben és nemzetközi megítélésében.
Alapvetően ezt a mintát követte a konszolidált bankok – a Magyar Hitel Bank (MHB), a Takarékbank, a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H), a Mezőbank – eladása is: a meghívásos pályáztatás révén szakmai befektetők (általában jó hírnevű külföldi pénzintézetek) kezében koncentrálódó tulajdonosi szerkezet alakult ki a bankok többségénél. Hasonló tulajdonosi összetétel jellemzi a zöldmezős beruházásként letelepedett külföldi bankokat is.
Szakmai fölény
Az eladások és új alapítások eredményeként a bankok többségében tehát koncentrált szakmai tulajdon jött létre. Ez az inkább „kényszerszülte”, mintsem elvi megfontolásokon alapuló megoldás az adott magyar viszonyok között erénnyé kovácsolódhat: megadja az elvi lehetőségét annak, hogy a problémákkal küszködő bankok új tulajdonosaik „farvizén” evezve megállhassák helyüket az erősödő nemzetközi versenyben.
Bár a koncentrált szakmai tulajdon sem jelent önmagában biztosítékot a jó működésre, az eddig szerzett hazai tapasztalatok azt tükrözik, hogy az esetek zömében bevált ez a tulajdonszerkezet. Néhány sikertelen kisbankot leszámítva, eddig igen jó eredményeket mutattak fel a professzionális tulajdonosi háttérrel működő bankok. Ebben minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy a magyar hitelintézetek többségét jó minőségű, szakmai alkalmasságukat már bizonyított bankok vásárolták meg, sőt, a zöldmezős alapítások nagy részét is ilyenek hozták létre. Ezt – egyebek mellett – az Euromoney 1997. évi díjnyerteseinek névsora és a The Banker toplistája is tükrözi, ahol számos hazai bank tulajdonosa (Citibank, ING Barings, ABN Amro, Bank Austria, Deutsche Bank, Raiffeisen Zentralbank, Commerzbank, WestLB, Dresdner Bank) fellelhető.
A privatizáció másik alapvető típusát az OTP Bank részleges eladása jelentette 1995 nyarán, ahol a kormány döntése alapján kizárták a szakmai befektető jelenlétét, és diverzifikált, intézményi-pénzügyi befektetők által dominált tulajdonosi szerkezetet hoztak létre a több ütemben lezajlott eladás során.
A szórt tulajdon révén a menedzsment kezében összpontosuló hatalom problémájára a közép- és kelet-európai bankprivatizációkat értékelő elemzések is felhívták a figyelmet. Bár a tulajdonosi kontrollt hiányoló kritikák éle elsősorban a cseh stílusú „kvázi-privatizációra”, illetve a banki részvények 70-80 százalékát „fogatlan” alapoknak és a banki alkalmazottaknak szánó lengyel módszerre irányult. Az OTP esetében a szórt tulajdon és a tb-önkormányzatok együttes tulajdona, illetve a szakmai befektető hiánya keltett aggodalmat.
Az elvileg fennálló veszélyek ellenére azonban az OTP menedzsmentje a diverzifikált tulajdonosi struktúra mellett is sikeres üzletpolitikát folytatott az eddigiekben. Ez a szolgáltatások minőségének javulása mellett a bank eredményeiben és részvényárfolyamának gyors növekedésében is megmutatkozott. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a folyamatos tőzsdei megmérettetés fegyelmező ereje, valamint a menedzsment személyes tulajdonosi érdekeltsége.
A szórt struktúra problémája sokkal inkább a Postabank esetében jelentkezett, ahol részben a viszonylag kis súlyt képviselő szakmai tulajdonosok érdektelensége, részben a megfelelő tulajdonosi kontroll hiánya okozott gondot. A Postabank ebbéli problémáira a tavaly februárban kirobbant betétesi pánik hívta föl a tágabb közvélemény figyelmét. Ezt követően derült fény a bank régóta elrejtett gyengeségeire, a hitelek és befektetések magas kockázatához mérten alacsony tőkére és céltartalékokra, ami 1998 tavaszán már a tőke elvesztésében is kifejeződött. A bank tulajdonosainak alkalmatlanságát nemcsak a felhalmozott veszteségek jelezték, hanem a tőkehiány pótlását célzó garanciavállalások és tőkeemelések áthárítása a közvetlenül nem tulajdonos államra, továbbá a veszteségeket okozó menedzsment megtartása is.
A magyar bankprivatizáció szerencsére idejekorán szembesült a legrosszabb tulajdonosi szerkezet veszélyességével: amikor a nem szakmai tulajdonosok a betétesek pénzét saját hitelezésükre használják fel. Közép- és kelet-európai példák sokasága bizonyította a koncentrált vállalati banktulajdonlás anomáliáit. Orosz, cseh, lengyel, román bankok tömegei mentek csődbe az elmúlt években a csalárd hitelezésre ösztökélő magánvállalati tulajdonosok miatt. Magyarországon e struktúrának – a felügyelet szigorú engedélyezési politikája következtében – eddig viszonylag kevés áldozata lett (Ybl Bank, Gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezet). A későbbiekben csak a PK Bank eladása nyomán alakult ki olyan tulajdonosi képlet, amely teret engedhet az eddig sikeresen visszaszorított „önfinanszírozó” gyakorlat újraéledésének.
Európai túlsúly
A kilencvenes évek közepére – a honi bankprivatizáció kezdetére – a gazdasági-pénzügyi integráció soha nem tapasztalt mértéket öltött, amiből már egyetlen olyan gazdaság sem vonhatja tartósan ki magát, amelyik nem akar kimaradni a fejlődés fő irányából. Egy kis nyitott ország gazdaságpolitikai autonómiáját ráadásul nem a tulajdonosi kapcsolatok, hanem sokkal inkább a világgazdaságból eredő kényszerek korlátozzák, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a belgazdasági folyamatok jelentősen elszakadjanak a fejlett világban uralkodó trendektől. Ebből az is következik, hogy akkor sem lehetne hosszabb ideig a hatékonysági és versenyképességi kritériumoktól elszakadó bankpolitikát fenntartani, ha az összes bank hazai (esetleg állami) kézben lenne.
Megfelelő érdekeltség mellett a külföldi tulajdonú magánbankok éppúgy szolgálhatják a magyar gazdaság- és társadalompolitika érdekeit, mint a hazai tulajdonúak. Így például a kis- és középvállalkozások hitel- és tőkeproblémáit orvosló, növekedési esélyeit javító kedvezményes hitelek kihelyezésében éppúgy érdekeltté tehetők, mint a piaci indítékkal működő hazaiak. A fontos gazdaságpolitikai célok megvalósítását szolgáló intézmények egyébként a magyar bankrendszerben is fennmaradtak (Magyar Fejlesztési Bank, Eximbank, Földhitel- és Jelzálog Bank), hasonlóan sok más piacgazdasághoz. Ezek alkalmasak arra, hogy – együttműködve a magántulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel – olyan területek hitelellátását is javítsák, amelyekre a magántulajdonosi érdekek alapján nem lenne vállalkozó.
A létrejött tulajdonosi szerkezet nagymértékben diverzifikált. Egyetlen ország sem került domináns pozícióba a hitelintézetek megvásárlásával, illetve újak alapításával. Bár a magyar bankok többsége európai tulajdonban van, ez az ország integrációs törekvésére, várható európai uniós tagságára tekintettel nemhogy nem hordoz magában külön veszélyt, de még előnyös is lehet. (Gondoljunk a monetáris unióval, az euró bevezetésével kapcsolatos banki teendőkre, amelyet megkönnyít, ha az anyabank készen adja át új technológiáit, eljárásait.)
A pénz- és tőkepiacok alakulását egyre inkább meghatározó szabad tőkemozgások nemzetközi tendenciája igazolja a magánosítás során általában követett magyar gyakorlatot: azt, hogy teret engedett a maguk előtt perspektívát látó, jó pozíciójú külföldi bankok vásárlási szándékának. Bár a követett privatizációs metódust a szükség (a tőkeerős belföldi vevők hiánya) alakította, jó esély van arra, hogy a szükség erénnyé váljon. A privatizáció módja és a bankalapítás liberális engedélyezési gyakorlata reális esélyt ad ugyanis arra, hogy az ország uniós csatlakozásáig megerősödjön a magyar bankrendszer nemzetközi versenyképessége.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa)
