A világháló ma nem más, mint egyre nagyobb sávszélességű adatátviteli „csővezetékek” érzéketlen szövedéke, amely meglehetősen intelligens perifériális eszközökkel ellátott végfelhasználókat köt össze – állítja az AT&T kutatója. A telefonszolgáltatók hálózatai viszont – intelligens módon adagolt – szűkös sávszélesség mellett építenek fel összeköttetést nem sokoldalú végponti céleszközök között. Az elemzés végeredménye, hogy mégis az Internetnek áll a vásár, mert képes arra, hogy egyre érdektelenebbé tegye a laikus felhasználó számára a hálózati háttér bonyolult operációit, és ezzel a mérnökök helyett a fogyasztó kezébe tegye le a fejlődés irányának kijelölését.
A tét a sok billió dolláros, gyorsan globalizálódott telekommunikációs iparág sorsa. Azok a cégek, amelyek tíz éve még nem is léteztek, ma nagy összegeket fektetnek be, hogy kiépítsenek olyan – száloptikán, optikai kötésszerelvényeken, hullámmegosztáson és nagyfokú adattömörítésen alapuló – gerinchálózati infrastruktúrát, amely hallatlan kapacitásával, az adatforgalmat megolajozó kapcsolatrendszerével akár ki is válthatja a ma ismert vonalas telepítésű telefonhálózatokat. Mozgás van a (kétirányúvá tehető) kábeltévés hálózatok között, megjelent az úgynevezett „digitális előfizetői vonali” technológia (amely a meglévő telefonvonalon ér el olyan sávszélességet, amelyen a telefonvezetékek, a televíziós kábelek és az Internet-vonalak párhuzamosan futhatnak). És urambocsá szó lehet mondjuk a budapesti Elektromos Művek hálózatát meglovagoló „konnektoros” világhálóról is. Nem véletlenül szállnak be egyes országok Internet-üzletágába a vasúttársaságok és az erőművek, s nem ok nélkül vetik fel a szórakoztató elektronikai eszközök gyártói, hogy termékeiknek saját Internet-címet fognak adni.
Ráadásul a vezeték nélküli technológiák reneszánszát éljük: öt éven belül legkevesebb 7 műholdas Internet-hálózatot („Internet-in-the-sky”) állítanak majd rendszerbe világszerte. Ez azt jelenti, hogy a fizikai sávszélesség megszűnik kapacitáskorlátként funkcionálni; a video- és más multimédiás telematikai alkalmazások olcsóak lesznek, akár a tranzisztor. Ugyanezen idő alatt pedig maga a világháló fejlett felhasználói pontokat köt össze, amelyek végén olyan (háztartási) számítógépek állnak majd, amelyek összemérhetőek lesznek a telefontársaságok zömének mai számítógépes kapacitásával.
Ebben a stratégiai helyzetben, amikor feljövőben lévő „termék” az Interneten át továbbított hang, a telefontársaságoknak két lehetőségük van: vagy leszálló ágba jutottnak tekintik hálózati infrastruktúrájukon alapuló termékeiket és gyorsan „felélik” azokat, vagy pedig – aktívabb árpolitikával és diverzifikált üzletszerzéssel – megpróbálják feltartóztatni, lassítani archaizálódó birodalmuk leépülését. A veszélyt egészen konkrétan az jelenti a számukra, hogy a vállalati intranetek (és a vállalatok közötti extranetek) bővülésével a cégek a beszélgetésforgalmukat is átterelik majd a telefonhálózatról a legfeljebb helyi tarifán alapuló Internet-szolgáltatásra.
Talán már erre a stratégiai fenyegetésre adott válasz elemei olvashatók ki a Matáv olyan lépéseiből, mint például amikor kábeltelevíziót vásárol és önálló Internet-szolgáltatást nyújt. Mellesleg a nagyobb gerinchálózati internetes szolgáltatók csaknem mind telefontársasági tulajdonban vannak. Ráadásul az állami versenyfelügyeletek világszerte kevés vagy éppen semmi megkötést nem állítottak az Internet fejlődése elé – sem adót, sem normatívan megkövetelt keresztfinanszírozási konstrukciót, sem titkosszolgálati szabványt, sem egyebet. Ám ez az idilli helyzet egy csapásra megváltozhat, mihelyt a telefónia és a világháló konvergenciája eléri a kritikus tömeget. Mindezek alapján azt lehet mondani, hogy a hangforgalom átterelésének ez a kirajzolódó új fejlődési trendje nem jelent közvetlen és totális veszélyt a telefónia mai szereplőire. Ám valószínűnek látszik, hogy a hosszú távú nyertes mégiscsak az lehet, aki a legolcsóbban nyújt majd hálózatba kötési lehetőséget.
Az úgynevezett OC3-OC12 tartományba eső globális gerinchálózat dollár százmilliókba kerülő kifejlesztése nyomán a nagy Internet-szolgáltatók ma nyomasztóan erős versenykörnyezetben találják magukat. Ennek hatására egyre inkább előtérbe kerülnek a szolgáltatások minőségi kérdései. Amiképpen a légitársaságok sem élhetnének meg kizárólag turistaosztályok üzemeltetéséből, úgy az internetes cégek üzletpolitikájában is egyre markánsabban megjelenik a kínálatuk minőségi differenciálása iránti igény.
Erre a kihívásra 1996-ban még az úgynevezett RSVP protokollban látták a választ, ami főleg a hálózati videózás elterjedésére adott volna technológiai megoldást. Manapság azonban inkább az okoz fejtörést a tervezőmérnököknek, hogy miként lehetne egyenletesebben elosztható a világháló alapvetően heves, rövid rohamokban megnyilvánuló adatforgalma. A megoldás abban kezd kirajzolódni, hogy első osztályú, elsőbbségi, sürgősségi és egyéb adatnyalábokat, csomagokat állítsanak össze minőségi (adatvédelmileg biztonságos, valós idejű és adatvesztési garancia nyújtása melletti) továbbításra, magasabb árak mellett. Ez a kezdeményezés egyben megteremtheti annak lehetőségét is, hogy iparági standardok alakuljanak ki a szolgáltatók teljesítményének mérésére, ami a későbbiekben elvezethet ahhoz, hogy e szolgáltatók nevével is összeköthetővé válna az általuk nyújtott hozzáadott érték.
