Belgrád, a Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszlávia fővárosa, teljesen normális benyomást kelt. Első pillantásra ezt a hivatalos statisztikák is megerősíteni látszanak: miután a GDP 1993-ig az 1990. évi érték 44,1 százalékára esett vissza, 1994 óta újból növekedést mutat. Az idei első negyedévben ez az irányzat az ipari termelés 14,8 százalékos növekedésével folytatódott. Ugyanakkor az infláció – amely jó négy éve 314 százalékos havi rekordértéket ért el – idén márciusra az előző hónaphoz viszonyítva 1,6 százalékra, illetve éves szinten 14,1 százalékra csökkent.
A konszolidálás alapja a stabilizációs program 1994. januári bevezetése, illetve az ENSZ-embargó 1995 végén történt feloldása volt. Minél inkább elapadnak azonban ezek a „normalizálási” hatások, annál inkább nyilvánvalóvá válik a fellendülés törékenysége. A gazdaság 1990-hez viszonyítva még mindig csak félgőzzel dolgozik. A politikai okokból emelkedő reálbérek és az expanzív költségvetési- és pénzpolitika nyomán Jugoszlávia sokkal többet fogyaszt, mint amennyit megtermelni képes. Az első következmény az emelkedő mérleghiányokban mutatkozik (lásd a táblázatot). Emellett az állami pénzügyek erősen ziláltak, még akkor is, ha az egyes költségvetési ágakat formálisan kiegyenlítetten kell vezetni és ezért csak azokat a kiadásokat lehet teljesíteni, amelyek a folyó bevételekből fedezhetőek. Ez a csel a gyakorlatban több hónapos kifizetési késedelmekhez vezet, egyebek között a nyugdíjaknál, az állami bérfizetéseknél, ami nagyságrendben ténylegesen a GDP mintegy 10 százalékával egyenlő költségvetési deficitnek felel meg.
Mindez tovább növeli az államadósságot, és súlyos finanszírozási problémákat okoz. Az ország a szankciók miatt nem tud hozzáférni a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank forrásaihoz, s nem teljesíti a külső adósságszolgálatot. Ráadásul a devizatartalékok már régóta elégtelenek lehetnek, hozzá kell tehát nyúlni a külföldön „eldugott” tartalékokhoz. Rövid lejáratú kereskedelmi hitelekhez, barter üzletekhez, sőt, akár a „családi ezüst” kényszereladásához kell folyamodni. (Ez magyarázza a szerb távközlési társaság eladását 1997-ben mindössze 1,5 milliárd márkáért.)
A Koszovó-válság ismét távolabbra sodorta Belgrádot az uniós kereskedelmi preferenciáktól, újból elrettentette a bátortalanul már csordogáló külföldi beruházásokat. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy április elsején a dinárt leértékelték, melynek nyomán egy német márkáért a korábbi 3,30 helyett immár 6,00 dínárt adnak. Ez a lépés ugyan némileg csökkentheti a külső egyensúlyhiányt, nyilvánvalóan felhajtja azonban az inflációt, s máris készletfelvásárlásokat és egyes alapvető élelmiszereknél ellátási nehézségeket provokált. A kormányzat képviselői is elismerik, hogy a gazdasági program 1998-ra kitűzött céljai – köztül a 10 százalékos reálnövekedés és az egyszámjegyű infláció – ilyen körülmények között illuzórikussá váltak.
Az általános elszigetelődés következtében sok cég hosszabb ideje kapacitásának csak töredékét tudja kihasználni, s a legszükségesebb fenntartó beruházásokra is alig jut pénz. Ezek a cégek ma már nem versenyképesek; haláltusájuk egyik mutatószáma a 25-26 százalék körül stagnáló munkanélküliség.
Kiutat csak a mélyreható reformok hozhatnának, melyeknek a privatizálástól a liberalizálási intézkedéseken át a nemzetközi pénz-ügyi világgal történő együttműködés helyreállításáig kellene terjedniük. Montenegró egy ideje már ilyen irányú terveket dédelget, a domináns Szerbiában azonban a rendszeresen elhangzó reformígéretek nem jutnak túl gyér egyedi intézkedéseken. Erre az egyik példa a tavaly október vége óta hatályos szerb privatizációs törvény. Ez nem teszi kötelezővé az állami és az önigazgatásos üzemek privatizálását; előnyben részesíti a belső tulajdonosokat (vezetők és munkatársak); nem szab határidőket; s a stratégiai vállalatok államtalanítását a kormány eseti döntésétől teszi függővé. Ezért a törvény a legtöbb szakértő szerint nem fog semmilyen hatásos fordulatot hozni. Mi több, a remény utolsó hordozóinak egyike, a gazdasági reform ügyében illetékes miniszterelnök-helyettes, Canko Dunic április elején lemondott, s őt egy keményvonalas politikus váltotta fel.
Mindezek fényében a korábban említett normalizálás alig több, mint friss külső máz egy lebontásra érett épület homlokzatán. Ebből azonban mégsem az adódik, hogy egy rövidesen bekövetkező gazdasági összeomlást lehetne prognosztizálni. Ennek egyik magyarázata, hogy a vállalatok az „önigazgatásos szocializmus” évtizedei alatt önállóbban, a világra nyitottabban és hatékonyabban tudtak dolgozni, mint az állami üzemek a KGST-régióban. Velük együtt az egész gazdaság még mindig abból az előnyből táplálkozik, amelyet 1990-ig Közép- és Kelet-Európa többi részével szemben felhalmozott. Emellett az üzemek és a háztartások részben a régi tartalékok feléléséből, külföldi rokonok átutalásaiból és egy virágzó árnyékgazdaságból élnek. Ez utóbbinak a méretét a pénzügyi tárcánál a GDP 30-40 százalékára becsülik. Ami tehát a homlokzat mögött történik, az egyelőre még kevésbé látványos, de távolabbi hatásában éppen olyan súlyos, mint egy gyors összeomlás.
