Japánban az új devizatörvény életbeléptetésével, a rögzített áras brókerjutalékok egy részének felszabadításával, továbbá a központi banknak a pénzügyminisztériumtól való nagyobb függetlenségét biztosító új banktörvénnyel kezdetét vette az a 3 éves program, amelyet a politikusok és a média már jó ideje Big Bangként emleget (Figyelő, 1998/16. szám).
A reform ideológiája három pillérre támaszkodik: a piacosításra, az átláthatóság növelésére és a Japánt a külföldtől elválasztó falak lebontására. Ezen elvek mind ez idáig idegenek voltak a japán modelltől. A szigetország pénzügyi rendszerét az állami befolyásolás legális és sajátosan japán indirekt módszerei, a torzított információk, az obskurus könyvelési technikák megtűrése (amelyek révén például 2,6 milliárd dollár veszteséget is el lehetett rejteni, ahogy ez egy nagynevű japán hitelintézetről néhány hónapja kiderült), és a mélyen gyökeret vert protekcionizmus jellemezte (Figyelő, 1997/50. szám).
A kormányzat lényegében tehetetlenül áll a gazdasági bajokkal szemben. A visszaesés kezdetekor abban reménykedett, hogy csupán konjunkturális ingadozásról van szó, s rövid korrekciós fázis után minden megy majd a régiben. A helytelen diagnózis következtében értékes időt vesztett, a halogatás csak súlyosbította a helyzetet. S bár 1996-ban megcsillant a fellendülés reménye, erre az elmúlt év eseményei alaposan rácáfoltak.
A kabinet előtt álló megoldandó feladatoknak hosszú a listája, de a prioritásokról nincs vita. Rövid távon az első számú teendő a gazdaság további visszaesésének megakadályozása. Ezt várja el a világ is Japántól, különösen most, hogy “közüggyé” vált a délkelet-ázsiai válság megoldása. A másik, halasztást már nehezen tűrő feladat a rossz adósságok terheit nyögő, permanensen válság közelében lévő hitelintézeti szektor stabilizálása.
Ami az utóbbit illeti, a Big Bang nyilvánvalóan nem oldja meg az akut bankkrízist: a deregulációs reformokra elengedhetetlenül szükség van, ám pozitív hatásuk legelőbb középtávon bontakozhat ki. A válság megoldásának azonnali feladata a bankrendszer konszolidációja, amit mi másból, mint az adófizetők milliárdjaiból kell finanszírozni.
A bankkrízis gyökere a “morális kockázatnak” nevezett tényezőben keresendő, amelynek kiváltó oka az állam implicit garanciavállalása volt: az érintettek jogosan bíztak a pénzügyminisztérium mindenkori segítőkészségében. Nem meglepő, hogy a bankoknál ez a fajta állami biztosítás könnyelmű magatartásra ösztönzött. A nyolcvanas évek második felének pénzbősége idején szinte bárki hitelhez juthatott, méghozzá nagyon olcsón. Ebben persze a bankfelügyelet is ludas volt, amely szemet hunyt a részvény- és ingatlanpiaci boom alatt folytatott felelőtlen hitelezési tevékenység felett.
A következő súlyos hibát a pénzügyi kormányzat azzal követte el, hogy nem lépett fel gyorsan és határozottan, amikor kiderült, hogy a bankok mérlegeit elképesztő összegű kétes kinnlevőség terheli (1998 elején a rossz kölcsönök már 75 ezer milliárd jenre rúgtak). Először bagatellizálták a problémát, majd ismét a “csodavárás” taktikáját választották.
Ha éveken keresztül nem a skandalumok és az általános bizonytalanság légköre uralkodott volna a pénzügyi szektorban, hanem a bankok leírhatták volna rossz kölcsöneiket, a leggyengébbeket pedig hagyták volna csődbe menni, akkor ma már esetleg egy megtisztult, stabil bankrendszer tudna alkalmazkodni a Big Bang reformok alakította új feltételekhez.
A japán pénzügyi tárcát nagyban terheli a felelősség mindazért ami történt és ami nem történt. Az egészen a legutóbbi időkig irracionálisan nagy hatalommal bíró, s de facto beszámolási kötelezettséggel senkinek nem tartozó szakapparátus nemcsak szakmailag bizonyult inkompetensnek, de eltitkolt fontos információkat, s mélyen megmártózott a korrupció mocsarában is. Mindezeken már nem változtat, hogy egymás után mondanak le miniszterek és főhivatalnokok, s a szégyen egyeseket öngyilkosságra késztet. A jövőre nézve valamelyest biztató, hogy a minisztériumot átszervezik, zsugorítják, és feldarabolják: a funkciók egy része más hatóságokhoz kerül.
A múlt év novemberében az implicit garanciavállalás intézményében helyrehozhatatlan repedés keletkezett; akkor néhány hét alatt több pénzintézet is csődöt jelentett. A pánikhangulat akkor kezdett igazán erősödni, amikor a négy legnagyobb japán értékpapírcég egyike, a százéves születésnapját ünneplő Jamaichi helyzete lehetetlenült el (Figyelő, 1997/49. szám). Több más bankok előtt is sorban álltak a betéteik biztonságáért aggódó tömegek – hajszálon múlott, hogy 1997. november 26-a nem “fekete szerda” néven vonult be a gazdaságtörténetbe. A Pénzügyminisztérium ezúttal nem dobhatott mentőkötelet. A csődök után már a bankrendszer egészébe vetett bizalom forgott a kockán, ezért a kormányzat 30 ezer milliárd jent szavazott meg a szektor szanálására.
Az első lépésre az elmúlt hetekben került sor. A bankok átalakítási koncepciójukat mellékelve megpályázhatták a tőkeproblémáik konszolidálására létrehozott alapot. A 21 legnagyobb kereskedelmi és regionális bank adta be pályázatát állami részvény- és kötvényvásárlási konstrukciókra. Cserébe komoly fogyókúrát ígértek: ezres nagyságrendben létszámcsökkentést, a menedzserek és igazgatótanácsi tagok fizetésének leszállítását, prémiumok eltörlését. Számos jel mutat arra is, hogy a könnyű hitelek aranykorának befellegzett.
Japánban 1992 óta már vagy fél tucat gazdaságélénkítő csomagot “bontottak ki” – a politikusokkal és minisztériumi korifeusokkal mindig jó viszonyt ápoló nagy építőipari cégek nem kis megelégedésére. A bőkezűen mért költségvetési kiadások azonban nem hozták lendületbe a gazdaságot. A büdzsé hiánya és az államadósság viszont egyre csak nőtt, jogosan okozva aggodalmat a jövőbe is tekintő gazdaságpolitikusoknak. A már említett 1996-os reformprogramnak a Big Bang mellett egy másik fontos fejezete volt a költségvetés alapjait érintő strukturális reform, amely hangsúlyozott célként a költségvetési deficit mérséklését is kitűzte. Ezzel összhangban, 1997 áprilisában felemelték a fogyasztási adót. Erről azonban hamarosan kiderült, hogy elhibázott húzás volt akkor, amikor éppen a belső kereslet élénkülésétől várták, hogy a recesszió véget érjen. Ugyanennek az évnek a második felében aztán “begyürüzött” az ázsiai válság, s az export iránti kereslet nagymértékben visszaesett ebben a Japán számára különösen fontos régióban.
E két keresleti tényező be nem kalkulált alakulása is közrejátszott abban, hogy a növekedéssel kapcsolatos várakozások 1998 elejétől egyre sötétebb képet kezdtek mutatni. Az OECD-partnerek attól kezdtek aggódni, hogy Japán a kivitel fokozásával akar majd a bajain segíteni. A jen árfolyamának gyengülése csak erősítette ezt az aggodalmat. Egyre gyakrabban szorongatták tehát a japán vezetést, hogy – miután a kamatlábakat lejjebb szorítani nem lehetett – adócsökkentéssel és a közkiadások további növelésével tegyenek meg mindent a gazdaság további visszaesésének megállítására. Hashimoto miniszterelnök a legvégsőkig küzdött az ellen, hogy szembeforduljon a fiskális szigort meghirdető kormányprogrammal, amelyben adócsökkentésről szó sem lehetett. Az immár a defláció tüneteit mutató gazdaság és a külső nyomás miatt azonban mégis csak meg kellett tennie ezt a – saját politikai helyzetét is gyengítő – lépést. Miután április elején a parlament jóváhagyta az eredetileg még visszafogottnak készített rendes éves költségvetést, most a pótköltségvetés van napirenden. Ez 16 ezer milliárd jent irányoz elő gazdaságélénkítési célokra, beleértve az érdemi adócsökkentést is. Ez utóbbitól különben a japán gazdaságkutatók lényegesen kevesebbet várnak, mint a korábbiaknál jobban átgondolt közkiadásoktól. Ha viszont ismét fiaskóval jár a fiskális szigor, akkor bizony nehéz lesz egy olyan ötlettel előrukkolni, amely megmentheti a csődhullámtól az országot.
A japán gazdaságra vonatkozóan mostanság csak a pesszimista szcenáriók vannak divatban. A mérleg másik serpenyőjében viszont olyan tények vannak, mint hogy Japán továbbra is a világ második legnagyobb gazdasága, s a legnagyobb hitelezője is. Nettó külföldi beruházásai 800 milliárd dollárt, devizatartalékai pedig 224 milliárd dollárt tesznek ki. Globális perspektívában az igazán fontos kérdés: megengedi-e a világ, hogy a továbbra is növekvő japán megtakarítások – a hazai lehetőségek hiányában – külföldön váljanak jövedelmező beruházásokká.
A gazdasági válság egy szempontból mindenesetre jót tesz a reformoknak: a korábbi rendszer védelmezőinek egyre kevesebb érve marad a radikális változtatásokkal szemben.
(A szerzők az MTA Közgazdaságtudományi Intézet, illetve az ELTE japán szak munkatársai)
