Mittal vállalkozása, az LNM-csoport – amely indonéziai és kazahsztáni acélkohók mellett, 84 százalékos részesedésével az Ispatot irányítja – a világ egyik vezető acéltermelőjévé vált. A cég idén 19 millió tonna acélt termel majd, tehát annyit, mint a legnagyobb európai gyártók.
Az Ispat 1,43 milliárd dolláros vásárlása másokat is az összevonásra serkenthet, elsősorban Észak-Amerikában, ahol a legnagyobb vállalatok is jóval kisebbek, mint kelet-ázsiai és európai versenytársaik. Az Ispatnak londoni főirodája van, kohói működnek Mexikóban, Kanadában, Trinidad és Tobagóban, Németországban, Írországban, és most itt van az amerikai vásárlás. Mittal szerint a jövő kulcsa a globalizáció. Ezzel egyébként a legutóbb bekebelezett cég Inland Steel Industries nevű anyavállalatának elnöke, Robert Darnell is egyetértett. Mások szerint viszont a nemzetközi összevonás nem lehet korlátlan. Ruprecht Vondran, a Német Acélipari Szövetség elnöke például úgy véli, hogy egy erős nemzetgazdaság a jövőben sem létezhet saját acélipar nélkül.
Korábban a belföldi termelők uralták az ágazatot. A kormányok – elsősorban Európában – kereskedelmi akadályokkal és szubvenciókkal védték a hazai cégeket; a termelőket semmi sem ösztönözte árversenyre. Az elmúlt 30 évben azonban az ágazat szerkezetére alapvető hatást gyakorolt, hogy fokozódott a fejlődő, elsősorban ázsiai országok acéltermelése, illetve a legfontosabb vásárlók, az autógyárak gyors ütemű globalizáción mentek keresztül. Ráadásul a rugalmas, kis termelőegységek kifejlesztése megszüntette a hatalmas integrált acélművek dominanciáját, s az ágazatba való belépés akadályai csökkentek. Új termelők jelentek meg, ami a hagyományos üzemeket a költségek mérséklésére kényszerítette.
Az Egyesült Államokban az első eredmény a piac széttöredezése volt: az új típusú specialisták, élükön a Nucorral, egyre nagyobb piaci részesedéshez jutottak az integrált kohók – a US Steel, a Bethlehem Steel és az LTV – kárára. A japán cégek az autógyárakat követve fontos hídfőállásokat építettek ki Amerikában: az NKK a National Steelben, a Kawasaki Steel pedig az AK Steelben szerzett 50 százalékos érdekeltséget.
Az Ispat belépéséig az amerikai kohók nem kockáztattak nagy üzleteket, pedig a részvényesek egyre nagyobb megtérülést követeltek. Az US Steel és a National Steel tavaly hónapokig eredménytelenül tárgyalt a fúzióról. Az Ispat lépésének hatása rövid távon alig lesz érzékelhető, idővel azonban a cég nyilván kapcsolatokat épít ki az észak-amerikai és mexikói gyárai között, amelyeket közös irányítás alá helyeznek. Elképzelhető, hogy az amerikai acélgyártók erre reagálnak majd a már régóta esedékes összevonásokkal.
A megállapodás hatásai az öreg kontinensen és Kelet-Ázsiában is jelentkezni fognak. Nyugat-Európában az új cégek, minikohók belépését gátolja, hogy a már meglévő acélgyárak az uniós ellenőrzés alatt szubvencióban részesülnek. A helyzet azonban változóban van. Az elmúlt években az állami támogatás csökkenése és a fokozódó verseny a termelőket országon belüli és nemzetközi konszolidációra bátorította. Tavaly a Thyssen és a Krupp Hoesch egyesítette acélgyárát, a belga Arbed pedig a spanyol Aceralia privatizálása során 35 százalékos érdekeltséget vásárolt.
Japánban az öt nagy acélvállalat nagyarányú költségcsökkentéssel és a minőségi termékekre való szakosodással tudta megőrizni önállóságát. A kormány azonban a gyengébben működő termelők megvásárlására ösztönzi e társaságokat.
Az Ispat-Inland üzlet igazi jelentősége az lehet, hogy az egész ágazatot rákényszeríti: gondolja újra stratégiáját, s az eddiginél nagyobb energiával törekedjék a globalizációra.
