Mindazok, akik az adócsökkentéstől az államháztartás egyensúlyának javulását is várják, vagy legalább azt, hogy az egyensúlyi helyzet emiatt nem romlik, lényegében háromféle összefüggésre: a keresleti és a kínálati hatásra, valamint az adófizetési készség javulására utalnak (lásd Az adócsökkentés előnyei című kiemelt részt). Az ezekre való hivatkozás azonban nem elegendő; az összefüggések pontosabb ismeretére van szükség. Tegyünk erre most kísérletet egy igen egyszerű, de a magyar gazdasághoz közelálló modellben.
Legyen a GDP 100 értékegység, az adóráta pedig 40 százalékos, ami annyit tesz, hogy az adóbevételek összege a GDP 40 százalékára rúg. A fogyasztói határhajlandóság az egyszerűség kedvéért legyen 90 százalékos; ez azt jelenti, hogy ha a fogyasztók nettó jövedelme 10 százalékkal emelkedik, akkor fogyasztási kiadásaikat 9 százalékkal (0,9 x 10 százalék) növelik. Végül feltételezzük, hogy a GDP-hez viszonyított adókat 10 százalékponttal mérséklik, és az államháztartási kiadásokat reálértékben változatlanul hagyják.
Az adott feltételezések mellett vegyük szemügyre a keresleti hatást. Ha a jövedelmek színvonala 100 értékegység, akkor a rendelkezésre álló jövedelem a fenti adócsökkentés miatt 10 értékegységgel nő. Mivel a jövedelemnövekmény 0,9 részét költik el fogyasztásra, az aggregált kereslet máris megnő 9 értékegységgel. Ha azt is feltételezzük, hogy vannak kapacitástartalékok, és a kínálat rugalmasan alkalmazkodik a kereslet növekedéséhez, akkor a gazdasági teljesítmény – és ezzel együtt a jövedelmek – expanziója következik be. Ez a 9 értékegységnyi keresletnövekmény – a 40-ről 30 százalékra csökkent adóráta mellett – a rendelkezésre álló jövedelem 6,3 értékegységnyi (9 x 0,7) bővülésében jelentkezik. Ennek újból 0,9 részét költi el a lakosság, azaz az aggregált kereslet újabb növekménye 5,67 értékegység (6,3 x 0,9), ami ismét expanziót vált ki a gazdasági teljesítményben (output) és a jövedelmekben.
Az adócsökkentés hatására tehát már eddig 14,67 egységnyi kereslet- és output-növekmény következett be. A modell paraméterei alapján a bővülés idővel és maximálisan 24,32 értékegység lehet; az elérhető output-növekmény ilyen módon 24,3 százalékos.
Van tehát racionális mag abban, hogy az adócsökkentés expanziót okozhat. Kérdés, mi történik az államháztartás egyenlegével. Az adókiesés ugyebár a fenti esetben 10 értékegység – ennyivel romlik mindjárt a folyamat elején a mérleg. Ám az adóbevételek függnek az output változásától, így idővel az egyenleg javul. Amint megnő az output 9 értékegységgel, az adóbevételek az új adóráta szerint megemelkednek 2,7 értékben (9 x 0,3), így az államháztartás egyenlege már csak 7,3 értékegységgel rosszabb az eredeti állapothoz képest. Végül is, ha az output már 24,3 értékegységgel megnőtt, az adóbevételek 7,29 egységgel (24,3 x 0,3) nagyobbak lesznek, de így sem érik el a 10 értékegység eredeti adóbevétel-csökkenést. Tehát ez esetben az államháztartás szempontjából az adócsökkentés hatása kedvezőtlen: az egyenleg nemcsak átmenetileg, hanem tartósan is romlik, ha csak az adócsökkentés keresleti hatását vesszük szemügyre.
Fontos hangsúlyozni: az utóbbi tétel szó szerint az adott feltételezések mellett igaz, s más eredmények is lehetségesek. A végeredményt befolyásolja például a várható expanzió ereje, az pedig függ a fogyasztói határhajlandóságtól és az adóráta új színvonalától. Az expanzió a fogyasztói határhajlandósággal egyenesen, az adórátával fordítottan arányos; ha pedig az expanzió mértéke adott, az expanzión alapuló adóbevétel-növekmény az adórátával egyenesen arányos.
Az új adóráta szintje tehát ellentmondásos hatású. Ha különböző csökkentésekkel kalkulálunk, az államháztartás egyenlegét tekintve – feltéve, hogy a kínálat a keresleti változásokra rugalmasan reagál – különböző eredményekre jutunk (lásd a táblázatot). Érdekes módon, az ellenzéki pártok várakozásaival ellentétben, az az eredmény adódik, hogy minél nagyobb mértékű az adócsökkentés, az államháztartás egyenlegének romlása annál nagyobb. Ráadásul eddig számos, a végső eredményt befolyásoló nagyon fontos tényezőt még nem vettük figyelembe (ezekről lásd Az adócsökkentés hátulütői című kiemelt részt). Ezért azt mondhatjuk: csupán a keresleti hatást számításba véve a táblázatban bemutatott kép az optimális eredményt tükrözi, amelynek elérésére kevés remény van.
Az adócsökkentés keresleti hatása mindazonáltal vitathatatlan. Döntő jelentősége van azonban annak, hogy a többletkereslet a külföldi vagy a hazai kapacitások felé irányul-e; képes-e a hazai kínálat a megnövekedett kereslethez alkalmazkodni; s milyen az egyes folyamatok időbeli lezajlása. Még optimális esetben sem remélhető, hogy a jelentős adócsökkentést követően kezdetben nem szökken fel az államháztartás deficitje. A döntés meghozatala előtt mindenesetre aligha kerülhető meg az előzetes hatásvizsgálat, márpedig nincs tudomásom arról, hogy az adók jelentős csökkentését sürgetők ilyet végeztek volna.
Persze, az adócsökkentésnek van kínálatot ösztönző hatása is – erre mindig utalnak azok, akik gyors mérséklést szorgalmaznak. Szemben a keresletivel, a várható kínálati hatást inkább csak találgatni lehet. Azt azonban meg lehet mondani, hogy mekkora kínálat- vagy termelésbővülés szükséges ahhoz, hogy az adócsökkentés ne vezessen az államháztartás deficitjének növekedésére.
Mint láttuk, az adott modellben az adóráta 10 százalékpontos csökkentése miatt az államháztartási deficit 10 értékegységgel nő. De 30 százalékos adórátával is elérhető a korábbi 40 értékegység adóbevétel, ha az output 33,33 százalékkal bővül. Ugyanis 133,33 értékegység output 30 százalékos adókulccsal éppen 40 értékegység adóbevételt hoz. Azonnal láthatóvá válik az alapvető gond: rövid időn belül nem várható olyan mértékű output-, illetve jövedelemnövekedés reálértékben, amely államháztartási egyensúlyt biztosító adóbevétel-növekedést váltana ki. A modell feltételezéseinél maradva, 33 százalékos output-bővülés egyetlen év alatt elképzelhetetlen, még akkor is, ha vannak szabad, versenyképes kapacitástartalékok. Négy esztendő alatt is legalább 7 százalékos évi output-bővülés szükséges ahhoz, hogy a 10 százalékpontos adócsökkentés előtti költségvetési egyenleg helyreálljon. De három évig az államháztartásnak erőteljesen megugró deficittel kell számolnia; a legnagyobbal az elsőben, és ez csak fokozatosan csökken a második és harmadik esztendőben.
Nemcsak az a baj azonban, hogy a szükséges output-növekedés rövid időn belül valószínűtlen. Külön probléma, miként hat a növekedés felgyorsulása a külkereskedelmi mérleg egyenlegére. Vajon a felgyorsult ütemben növekvő termelés elég versenyképes-e? Ha nem, akkor a felpörgés a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg gyors romlásával jár, s elkerülhetetlen a restrikció, ami miatt az államháztartás egyensúlyának javulása szóba sem jöhet.
Megfigyelhető, hogy a jelentős adócsökkentés ígérete mindig a dinamikus növekedés iránti várakozással párosul, nem véletlenül. Nemcsak azért, mert – elvileg – az adómérséklés nagyobb teljesítményre ösztönöz, hanem azért is, mert minél számottevőbb volna a csökkentés, annál erőteljesebb lenne a keresleti hatás. S így annál gyorsabb növekedés volna szükséges az egyensúlyi zavarok elkerüléséhez, és ahhoz, hogy az inflációs ráta ne pörögjön fel ismét. Az óhaj azonban még nem realitás…
A Reagan-adminisztráció például a nyolcvanas évek első felében radikális adócsökkentési programot hajtott végre abban a meggyőződésben, hogy ennek hatására a gazdasági növekedés úgy felgyorsul, hogy az – a kisebb adókulcsok ellenére – a költségvetést egyensúly közeli állapotban tartja. A várakozások nem teljesültek, a költségvetési hiány növekedése felgyorsult. Kiderült: a termelés nem képes olyan gyorsan növekedni, hogy a jelentősen csökkenő kulcsú adók ellenére a kincstár egyensúlyi állapotban maradhasson.
A gazdasági teljesítmény gyors növekedésére – a komoly adócsökkentés ellenére – akkor nem volna szükség, ha az adózási hajlandóság hirtelen megjavulna, és/vagy az adóhivatalnak sikerülne minden adóköteles jövedelmet megadóztatnia, vagyis az adókat ténylegesen behajtania. Becslések vannak arról, hogy nálunk a GDP-nek mintegy egyharmada nem adózik. Ha a modellünkben számításba vett 10 százalékpontos adócsökkentés a gyakorlatban is bekövetkezne, s mindjárt az adómorál gyökeres megváltozására vezetne, akkor az éppen kiegyenlítené az adócsökkentésből eredő bevételkiesést, s nem romlana az államháztartás egyensúlya. Sőt, a teljesítményt ösztönző hatás okán hamarosan javulna az államháztartás egyenlege is, ami további adózási könnyítést tenne lehetővé.
Nos, az adócsökkentés kétségkívül javíthatja az adófizetési hajlandóságot, hirtelen, radikális és általános változást viszont nem várhatunk. Az adók szigorú behajtását pedig könnyű megígérni, de aligha lehet rövid időn belül megvalósítani. Adót nem fizetni – ha a lebukás veszélye minimális – jövedelmi szempontból még mindig kedvezőbb, mint a mérsékeltebb adókulcsok alapján adót fizetni.
Persze ha az adócsökkentés fokozatos, ugyanakkor a növekedési folyamat már beindult, a kulcsok mérséklése nem okoz feltétlenül deficitet. Egyrészt, így az adómérséklés miatti bevételkiesés sokkal kisebb, másrészt a gazdasági növekedés is kiválthatja a bevételek kielégítő emelkedését. A két hatás kiegyenlítheti egymást. Előnyös az olyan megoldás, amely nem általános adócsökkentésre, hanem elsősorban a teljesítményt ösztönző adó mérséklésre irányul. Az így bekövetkező kisebb adókiesést könnyebben egyenlítheti ki a teljesítmény növekedésén alapuló bevétel.
(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja)
