AZ EURÓ-CSÚCS KÜSZÖBÉN – Csillag születik

A május eleji ceremónia annyiban formális, hogy az Európai Bizottság jelentése alapján biztos: a 15 európai uniós (EU) tagból 11 csatlakozni fog az EMU-hoz. Lényegi feladat viszont a “belépő” valuták közötti bilaterális átváltási kulcsok rögzítése. Ugyanakkor az euró konverziós árfolyamait csak az év végén határozzák meg, mivel egy euró elvben egyelő lesz egy ecu-val (a várható EMU-menetrendet lásd külön).

A közgazdászok egyelőre képtelenek egyetértésre jutni az euró hatásait illetően, s még kevésbé abban, hogy az egyáltalában mennyire kívánatos. Az Economist az amerikai Robert Mundellre hivatkozik, aki még 1961-ben tanulmányt publikált “az optimális valutatérségek” elméletéről. A teória értelmében a több országban létező egységes valuta – az átláthatóbb árak, az alacsonyabb tranzakciós költségek, a nagyobb befektetői biztonság és a fokozott verseny okán – előnyös lehet. (Az Európai Bizottság ezt az előnyt a GDP 0,5 százalékában határozta meg, ami nem jelentéktelen összeg.) Egy független európai jegybank által működtetett egységes monetáris politika árstabilitást is eredményez, ami szintén jól jöhet a kedvezőtlen inflációs helyzetű európai országok számára.

Az egységes valuta hátránya két pénzpolitikai eszköznek – az önálló nemzeti monetáris politikának és az árfolyam-változtatás lehetőségének – az elvesztése. Ez különösen akkor okoz gondot, ha valamely ország vagy térség olyan “aszimmetrikus sokkot” él meg, amelyre másként reagál, mint az egységes valutájú zóna többi része. Ekkor ugyanis ellenlépésként nem tudja lazítani nemzeti monetáris politikáját vagy leértékelni valutáját. A Mundell-féle elmélet az efféle sokkokra három alternatív lehetőséget jelöl meg: a munkaerő mobilitása (az érintett ország dolgozói szabadon költözhessenek át a többi országba); a bérek és az árak rugalmassága; egy olyan automatikus mechanizmus, amellyel fiskális forrásokat lehet áramoltatni az érintett országba. Nos, az EU-ban e feltételek egyike sem teljesül…

Az euró-hívek ugyanakkor azt hangoztatják, hogy egy integrálódó Európában nem könnyű igazolni, ha valamely tagország önállóan kezeli és módosítja monetáris politikáját vagy pénznemének árfolyamát. A monetáris politikának egyébként is az árstabilitásra kell összpontosítania – és ez az ECB-vel szembeni elvárás is. A leértékelés pedig már ma is csak átmeneti kedvező hatást gyakorol a versenyképességre, idővel a magasabb árak ezeket a hatásokat erodálják. A legütőképesebb érv azonban voltaképpen negatív. E szerint egy visszalépés vagy elutasítás ma már óriási politikai kárt okozna az unióban, s esetleg komoly valuta instabilitási rohamot váltana ki. Így még az egységes piacot is nehéz lenne együtt tartani. Az ésszerű alternatíva hiánya tehát fontos érv az EMU létrehozása mellett.

Mindezeken túl, az egységes valuta bevezetése még sürgetőbbé teszi a széles körű szerkezeti reformokat. (Európa továbbra is szenved a magas – zömmel strukturális – munkanélküliségtől.) Egyesek attól félnek, hogy az euró éppenséggel gátolni fogja e reformokat. Az érvelés úgy szól, hogy az EMU – elsősorban a maastrichti fiskális irányszámok elérésének fájdalmas folyamatában – elterelte a figyelmet a fontosabb változtatásokról. A realitás azonban végkövetkeztetésként mégiscsak az, hogy az EMU feladása vagy halasztása még tovább gyengítette volna a reformkényszert. Valószínű tehát, hogy az euró a strukturális változások katalizátora lesz.

Már látni is az erre utaló jeleket. Olaszország és Spanyolország részben megszüntette a munka-erőpiac szabályozását; minden tagország folyamatosan privatizálja az állami vállalatokat; s egyre nagyobb az egyetértés abban is, hogy foglalkozni kell a nyugdíjrendszerek problémájával. Azáltal, hogy az euró kompetitívebbé teszi az egységes piacot, s növeli az árak átláthatóságát, erősödik a változtatás szükségessége. S végül, de nem utolsósorban – ahogy Jean-Claude Trichet, a Banque de France kormányzója fogalmazott – maga az egységes valuta is fontos strukturális reformnak számít.

A pénzügyi unió generálta új intézmények közül a közös központi bank körülbelül egy hónap múlva kezd el működni, fél év múlva pedig átvállalja az EU 15 tagjából 11-nek a monetáris politikáját. (Anglia, Dánia és Svédország önkéntesen választotta a kívülmaradást; Görögország szeretne csatlakozni, de várnia kell, amíg nem felel meg a maastrichti követelményeknek.) Ehhez képest a banknak még nincs elnöke és igazgatósága, alkalmazotti létszáma pedig nem éri el a félezret. Mindazonáltal, az intézmény szakmai kompetenciájában valószínűleg nincs ok kételkedni; elődje, az Európai Monetáris Intézet (EMI) alaposan előkészítette a terepet. Az alkalmazottak – akik zömmel a nemzeti jegybankokból jöttek át – komoly tapasztalattal rendelkeznek a monetáris politika terén. Ráadásul az új intézmény elsősorban a nemzeti jegybankokon keresztül fog működni: ezek alkotják az Európai Központi Bankok Rendszerét.

A bank első nehézségei várhatóan a központi euró-országok és a többiek közötti különbségek miatt lesznek érzékelhetőek. Az EMI olyan monetáris modelleket készített, amelyek szerint a pénzkereslet jobban megjósolható egy csak Németországból, Franciaországból, Ausztriából, a Benelux államokból és Írországból álló csoport esetében, mint egy olyannál, amelybe beletartozik Spanyolország, Portugália és Olaszország is.

További probléma, hogy az euró-országok konjunkturális helyzete nyilvánvalóan nincs szinkronban. Az írek, a spanyolok, a finnek és a portugálok gyorsabban kikecmeregtek a recesszióból, mint a franciák vagy a németek. Most, hogy egységes kamatot kell megállapítani az egész euró-régióra, fennáll annak a lehetősége, hogy az túl alacsony lesz a periféria, s túl magas a központi mag számára.

A harmadik vitatéma: 1999 és 2002 között az euró még a nemzeti valutákkal együtt lesz forgalomban, noha technikai értelemben azok csak az alegységei lesznek az eurónak. A németekre meg a franciákra azonban pszichés hatást gyakorol az a tény, hogy bankszámlájukat továbbra is márkában, illetve frankban vezetik, és ilyenek lesznek a bankjegyek is. Lehet, hogy az euró lélektanilag nem fog olyan visszafordíthatatlannak tűnni, mint amilyen valójában, ezért több EMU-megfigyelő az átmeneti időszak túlzott hosszúságára panaszkodik. Mások továbbmennek, s azt jósolják: a spekulánsok megpróbálják majd az eurót “felrobbantani”.

Végül, a maastrichti szerződés érthető módon ügyelt arra, hogy az új intézmény modellje olyan független jegybank legyen, mint például a Bundesbank vagy az amerikai Fed. A franciák azonban makacsul a mellett kardoskodnak, hogy létre kell hozni az ECB “politikai ellensúlyát”. Ez a vita máig nem dőlt el véglegesen.