Három hónappal ezelőtt a Gazprom bejelentette, hogy szövetséget kötött a világ egyik legnagyobb olajvállalatával, a Royal Dutch/Shell céggel, s ezzel a lehető legvilágosabbá tette szándékát. Azt tudniillik, hogy a földkerekség legnagyobb gáztartaléka felett diszponáló társaság meg akarja szüntetni a kormánytól való függőségét, jóllehet ez addigi tárgyalásaiban – akár külföldiekről, akár az adóhivatalról volt szó – a legnagyobb erősségét jelentette.
Az orosz kormány részben egyetértett a felvetéssel, jól tudván, hogy az olaj- és gáziparnak égetően szüksége van külföldi tőkére. A kabinet megdöbbentően nagyvonalú irányítási autonómiát kínált fel a Gazpromnak, s egyúttal megsemmisítette azt a régi „szövetségi szerződést”, amelynek értelmében a cégre gyakorlatilag külön törvények vonatkoztak. A felek kifejezték készségüket egy új kontraktusra.
A régi szerződést – amelyet az Economist „három oldalnyi kiskapuként” jellemzett – Vjahirev és egy azóta elbocsátott miniszter titokban írta alá, még 1994 februárjában. Akkoriban a kormány és a vállalkozások kapcsolata még homályosabb volt, mint ma. A szokatlan, de egyáltalán nem megmagyarázhatatlan ügylet aztán kiváló témájává vált az orosz üzleti körökről alkotott legendáknak.
Az ominózus szerződés két fontos előírást tartalmazott. Először is, a kormány a birtokában levő 41 százaléknyi tulajdoncsomagból 35 százalékot átad „kezelésre” a Gazpromnak, amellyel annak menedzsmentje úgy szavazhat, ahogyan akar. Másfelől, a cég opciót kapott a kormánytól arra, hogy részvényei 30 százalékát névértéken megvásárolja (e jog a jelenlegi árfolyamok mellett több milliárd dollárt érne). Furcsa módon a Gazprom soha sem gondolt az opció érvényesítésére – talán azért, mert vezetői is belátták, hogy ez még Oroszországban is példátlan felháborodást keltene.
Az időközben megkötött új megállapodás a fentiekhez képest némi visszatáncolást jelent. Ugyanazt a 35 százalékos pakettet nem a Gazprom, hanem személyesen Vjahirev gondjaira bízták, akinek a kormány csak olyan lényeges kérdésekben mondja meg, hogy miként szavazzon, mint például az igazgatóság megválasztása. Ugyanakkor a részvényvásárlásra vonatkozó opció érvényét vesztette.
Miért kellett egyáltalán új szerződés, és miért voltak ilyen gálánsak Vjahirevvel szemben? Nos, a kormány szerint a régi megállapodás felbontása kompromisszum eredménye. A szerződés törvényellenes volt ugyan – az aláíró miniszter nem rendelkezett alkotmányos felhatalmazással -, ám kétségkívül létezett, s a Gazprom három éven keresztül ennek alapján működött. Emiatt egy nyilvánosság előtt zajló vita Vjahirevvel kínossá válhatott volna. A kabinet más részről attól tartott, hogy a kezelési megállapodás felbontása azt a benyomást kelthetné, hogy már nem bíznak a vezérigazgatóban. Ez pedig nem lett volna szerencsés éppen akkor, amikor Vjahirev évi 6,5 milliárd dollár hitelt vett fel nyugati bankoktól, Shell kaliberű cégekkel kötött üzletet, és miniszterelnökökkel tárgyalt egész országok gázellátásának biztosításáról.
Pjotr Rogyionov, a Gazprom elnökhelyettese ezt követően azt állította: a kormány nem tudja, hogy mit csináljon a többletrészesedésével. Stabilabb piac esetén a társaság biztosan örülne, ha a részvények egy részét elárvereznék, már amennyiben a bevételen osztozhatna a kormánnyal. Azt sem lenne utolsó, ha átvehetnék a pakettet, s maguk keresnének rá vásárlót (bár a külföldi tulajdonrészre vonatkozó 9 százalékos felső határt ekkor el kellene törölni). Elemzők szerint a Gazprom egy vevőnkénti 5-10 százalékos érdekeltség eladásán keresztül kényelmes stratégiai partneri viszonyt alakíthatna ki a Shelllel vagy bármely más olajipari céggel.
A játszma jelenleg itt tart. A mérkőzésnek azonban még koránt sincs vége.
