Európában és Amerikában a migráció hetvenes évek óta megfigyelhető élénkülése felerősítette a vándorlás előnyeiről és hátrányairól szóló polémiát. A migrációval szembeni félelmek mögött meghúzódó kérdés mindenekelőtt az, hogy elveszik-e a külföldiek a hazai munkások elől a munkahelyeket, s rontják-e azok bérét. További probléma, hogy vajon beilleszkednek-e ezek az emberek az adott társadalomba, s fedezik-e az általuk igénybe vett jóléti szolgáltatásokat.
Az aggodalmak nem alap nélküliek. A bevándorlás gyakran valóban nehéz teher a befogadó gazdaság számára, ugyanakkor viszonylag egyértelműséggel állítható, hogy a foglalkoztatottságot makroszinten alig befolyásolja. A fejlett európai országok munkanélkülisége és az idegen munkaerő aránya között nem mutatható ki összefüggés. Spanyolországban, Olaszországban vagy Írországban például 1995-ben magas volt a munkanélküliség, s alacsony az idegen munkavállalók aránya; Svájcban vagy Luxemburgban az alacsony munkanélküliség kiugróan magas idegen munkavállalói aránnyal jár együtt; míg a magasabb német, osztrák vagy belga, illetve az alacsonyabb portugál, holland vagy svéd idegenmunkaerő-arány hasonló munkanélküliségi szint mellett valósult meg.
Nincs ellentmondás a fenti megállapítás és aközött, hogy – mint alapos empirikus vizsgálatok sora utal rá – a bevándorlás regionális vagy ágazati szinten igenis befolyásolja a foglalkoztatottságot és a béreket. A csekély makrohatást (különösen a mobil amerikai munkaerőpiac mellett) szokás azzal magyarázni, hogy a külföldiek magas részaránya egyes régiókban a hazai lakosság elvándorlását indítja el; a hatás ezáltal a gazdaság egészében tovaterjed, és nemzetgazdasági szinten nehezen mérhető. De például Ausztriában is, ahol a külföldi foglalkoztatottak aránya nagyságrendjében meghaladja a magyarországit, makrogazdasági hatás alig mutatható ki, és gazdasági szegmensenként eltérően érzékelhető.
A befogadó ország számára végső soron a képzett és képzetlen migránsok valamiféle kombinációja a legelőnyösebb (lásd Bejövő előnyök című írásunkat). Ennek ellenére a legtöbb helyen a kvalifikált bevándorlót tekintik vonzóbbnak, attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a befogadó gazdaság átlagos termelékenységét a szakképzett munkaerő jobban emeli, mint a szakképzetlen. A migráció folyamán azonban az emberi tőke és az arra vonatkozó információ egyaránt változik. Kezdetben a migránsok vélt képzettségét fizetik meg, idővel azonban a képességre vonatkozó bizonytalanság megszűnik: a korábban egységesen érvényes bérek szétválnak, s kialakul a maradók és hazaköltözők mezőnye. Előre megjósolhatatlan, hogy e folyamat végén a kvalifikált vagy kvalifikálatlan csoport jut-e túlsúlyra. Meglehet, hogy magasabb bérért a képzettebbek már nem lesznek elég kívánatosak, míg a kvalifikálatlan csoport korábbi béreinél kevesebbet is elfogad.
Veszélyes szelekció
A szándékolttól eltérő következményekkel járhat, ha a befogadó ország csak az adminiszratív eszközökkel kiválogatott, kvalifikált munkaerőt engedi be. Egyrészt a kívánatosnak vélt migránsok “csábítása” túlzott beáramlást indíthat el, s ennek során – minden tilalom és terelés ellenére – útra kelnek a kevéssé kvalifikált vándorok is, akik nem csak keresnek, de találnak is maguknak kvalifikálatlan munkahelyeket. A tiltás hatására a nemkívánatos munkaerő ugyan kiszorulhat a legális munkavállalás lehetőségéből, ám így be nem fizetett adóik csökkentik az állam bevételeit.
A tiltás ellenére is folytatódó bevándorlás egyik kulcsa a migránsok sajátos viszonyában rejlik a befogadó ország munkaerőpiacához. A végzett munka presztízse, előrejutást kínáló lehetősége, a munkavégzés feltételei és körülményei (így a munkanap hossza, a szociális ellátottság) csak kevéssé fontosak a számukra. A cél a hazai státusz biztosításához szükséges jövedelem gyors megszerzése. Nem pusztán az egyéni jólét növekedése határozza meg azonban a vándorlást; a migráns a jövedelemnövekedést valamilyen otthoni referenciacsoport jövedelmeihez, jólétének és vagyonának gyarapodását az otthoni referenciacsoport tagjainak jólétéhez és vagyonához méri, s ez jelentős kockázatok és költségek elfogadását is kifizetődővé teheti számára.
A tervgazdálkodás évtizedeiben még többé-kevésbé zárt magyar gazdaságban a nyolcvanas években erősödni kezdett, majd hirtelen felgyorsult a migráció. Keveset bár, de tudunk a legálisan számba vett efféle munkaerő összetételéről, regionális eloszlásáról. Az 1996-os évet illetően a foglalkoztatottak mindössze 2 százalékára becsülhető a legális munkerő-vándorok létszámának aránya, s mindössze fél százalék volt az, aki munkavállalási engedéllyel dolgozott. A többiek letelepedési vagy tartózkodási engedéllyel, illetve menekült státusszal munkát vállaló aktív korúak, 15 és 74 év közöttiek voltak. Utóbbiak munkanélkülisége elmaradt a hazaitól, 6 százalék körül volt, minden egyéb legális tartózkodásnak pedig feltétele a munkahely, a keresőtevékenység.
Aggasztóan magasak, avagy elhanyagolhatóak-e a fenti arányok? Németországban 1990-ben az összes foglalkoztatott 8 százaléka volt hivatalosan is számba vett külföldi; Ausztriában 1995-ben 10 százaléka. A sajtóban forgó, de semmiféleképpen nem hitelt érdemlő 100 ezer fős itteni illegális migráns népességgel számolva is azt állíthatjuk, hogy összességében a migráns munkaerő nem haladja meg az összfoglalkoztatottak 5 százalékát. Sok külföldi dolgozik-e tehát itt, vagy kevés? A legális munkaerő-vándorlás nyilvánvalóan szerénynek mondható, de a nem-regisztrált formában végbemenő munkavállalás jelenlegi mértéke sem tűnik túlzottnak. Ilyen nagyságrendű foglalkoztatottság makrogazdasági szerepe, munkaerő-piaci befolyása nem könnyen mutatható ki, és előnye avagy hátránya nem is egyértelmű.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy a mai mértékek a jövőben is érvényesek maradnak. Mire számíthatunk? A bevándorló munkaerő kínálatának várható erősségét – a migrációs nyomást – a bérkülönbségek, a munkanélküliség és az álláskilátások eltérései alapján vizsgálva úgy tűnik, sem a bérszínvonal, sem a munkaerő-piaci helyzet alapján nem állunk kitüntetett helyen a lehetséges célországok között. A környező államok mutatói lényegesen szerényebb elmaradást mutatnak a hazánkéitól, mint akár a mieink a fejlettebb európai országokéitól.
Kapcsolatok hálója
A vándorlást azonban nem csak a gazdasági mutatók eltérése indukálhatja – az a kapcsolatok hálójának folyamatos kiépülésével terjed. Amennyiben egy migrációs folyamat elindult, minden további vándor újabb szemet jelent az információszerzés, a kockázatcsökkentés – és számos további, kooperációt feltételező tevékenység – személyek közötti láncolatában. A kapcsolati hálók migrációra gyakorolt hatása alapján feltehetjük, hogy a legális és a nem legális migráció összekapcsolódik, s utóbbi is az előző arányában növekszik. Valamilyen sokk (forradalom, határok megnyitása) hatására a folyamat hirtelen megugorhat, majd folyamatosan lelassulhat, végül beállhat egy kiegyensúlyozott állapot, amint ez a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején Közép- és Kelet-Európában történt.
A migráció tovaterjedésének fenti modelljét szem előtt tartva, és a legális vándorlást elemezve, a jelenség minden fajtájának méretére, várható alakulására együttesen következtethetünk. Felfutó szakaszán már túljutott, “érett” folyamatnak Magyarországon a Romániából érkező migráció, valamint – lényegesen szerényebb mértékben – a jugoszláv utódállamokból való beáramlás tekinthető. Összességében mégis az a legszembeszökőbb, hogy a legális bevándorlás néhány évi emelkedés után csitulni látszik.
Az, hogy a hazánkba történő bevándorlás viszonylag szerény mértékű – és nincs alapos okunk annak feltételezésére, hogy ez a folyamat a jövőben rendkívüli mértékben felgyorsulna – nem jelenti, hogy akárcsak a jelenlegi szint feszültségek nélkül tartósulhat.
A legálisan vagy nem legálisan munkát vállaló külföldiek zöme Romániából jött, s meghatározó része ma is onnan jön; többségében magyar ajkúakról van szó. A gazdasági helyzet romlásával, a munkanélküliség emelkedésével párhuzamosan a betelepülőket kísérő kezdeti rokonszenv elpárolgott, erősödni látszik a velük szembeni ellenállás. A Szonda Ipsos adatai szerint 1989-ben a megkérdezetteknek mindössze 27 százaléka érezte úgy, hogy a Romániából érkező magyar menekültek elveszik polgárainktól a munkahelyeket. Egy évvel később már 40 százalék vélte előnytelennek, hogy a hazai munkaerőpiacon erdélyiek is keresnek munkát, 1993-ra pedig arányuk már 50 százalék fölé emelkedett. Ezalatt az elenyésző nagyságról induló munkanélküliségi ráta elérte a 12 százalék feletti csúcspontját, a gazdasági aktivitás számottevően csökkent, az életszínvonal jelentősen romlott.
A növekvő ellenszenv valóságos és vélt tapasztalatból (előítéletből) egyaránt táplálkozhat. Bárha a migránsok zöme a kibocsátó ország magyar kisebbségéhez tartozik, a munkaerő-vándorlással kapcsolatos hazai érzület – ahogyan a szabályozás is – a befogadó országok gazdasági migránsokkal szembeni “szokásos” ellenállására hasonlít.
Kétes korlátok
Láttuk, hogy a hazánkra nehezedő migráció nem különösképpen erőteljes; a szabályozással kapcsolatos elképzelések inkább a félelmekből és a vágyakból, semmint a bevándorlás tényleges folyamatából táplálkoznak. A nem magyar etnikumú bevándorlók áramának mederben tartásához eddig semmilyen érdemleges korlátozásra nem volt szükség.
A gazdasági migráció tényleges előnyei és hátrányai igen egyenlőtlenül oszlanak meg. Aránytalanul nagy terhet jelent a migráció a befogadó ország elesettebb csoportjai számára, akik a kevésbé kvalifikált munkák piacán, a szűkös munkalehetőségek és a feketemunkák megszerzésében, esetleg segélyprogramok kedvezményezettjeiként a külföldi bevándorlókkal versenyeznek. Ráadásul az előnyt élvezők csoportja rendszerint jobban tudja érdekeit artikulálni, mint a hátrányt elszenvedő, elesettebb embereké. Hogy kik a magyar migráció nyertesei és vesztesei? Nem tudjuk. Figyelemreméltó azonban, hogy a vesztesek és a magukat vesztesnek (vagy veszélyeztetettnek) érzők köre a jelek szerint nem esik egybe. Erre utal legalábbis, hogy ott erősebb a külföldiek jelenlétének vélt veszélye, ahol kevesen vannak, s ott nagyobb a türelem, ahol sokan. 1992-ben és 1995-ben is azok a települések bizonyultak toleránsabbnak, ahol inkább voltak “idegenek”.
Nem magyar sajátosságról, hanem széles körben elterjedt jelenségről van szó. Ez a fajta előítélet egyenesen a migráció felszívóképességének a korlátjaként jelentkezhet, ami abban az esetben is határt szab a külföldiek beengedésének, hogyha az egyébként az ország gazdasága szempontjából nem látszik indokoltnak. A külföldiek által veszélyeztetett szociális javak elosztása pedig legitimálja a bevándorlás kontrollját. Ily módon az előítélet is befolyásolja a migrációs politika kialakítását.
A magyar szabályozás kvóta szerinti “szűrést”, illetve “jobb, vonzóbb” bevándorlókat tartana kívánatosnak – a demográfiai összetétel, a kvalifikáltság, a munkaerő-piaci stratégia, a nemzet iránti felelősség és hasonlók szempontjait véve figyelembe. Szükségessé teszik-e egyáltalán gazdasági megfontolások a korlátozást? Nos, a korlátozás rövid távon visszafogja ugyan a beáramlást, hosszabb távon azonban nem csökkenti azt számottevően. A honi szabályozás szigorítása például 1992-ben a hivatalos munkavállalási engedélyek számát közel felére csökkentette, ám számuk lassan visszakúszott a korábbi szint háromnegyedéig. Az illegális belépés egy másik országba az egyéni költséget (a kockázatot), s a közös költséget (az ellenőrzést) is növeli. A nem legális bevándorlók esetében létszámadatok ugyan nincsenek, de a tartózkodás limitált idejének kijátszásához elkerülhetetlen határra utazás és pecsételtetés kiadásai, a beutazáshoz szükséges pénzügyi fedezet biztosítása egyszeri szűrést jelentett azok között, akik ezt vállalják, és akik ezt nem bírják vagy már nem hajlandóak vállalni. Hasonló a munkaügyi revíziók szigorításának a hatása is. Az egyébként láthatóbb területekről – például a nagyobb építkezésekről – rejtettebb helyekre húzódott, közvetítőkön keresztül folyik a külföldiek alkalmazása, ami az átstrukturálódással szintén egyszeri, átmeneti csökkenést jelenthet. Mindezek fényében, a magyarországi tapasztalatok alapján nem adhatunk tehát egyértelmű igenlő választ arra a kérdésre, hogy gazdasági törvényszerűségek indokolják-e a bevándorlás korlátozását.
(A szerző a Külgazdaság című folyóirat rovatvezetője)
